2017. július 22., szombat

Tóth Ágnes: Rab Kutya

(Arany János: A rab gólya változata)



Vajda Melinda illusztrációja



Árva kutya áll magában
Egy öreg ház udvarában,
Elszaladna, messze menne,
Messze-messze,
Ki a rétre,
Csakhogy láncra vagyon verve.

Tűnődik és csahol néha,
Addig, amíg el nem unja,
A farkát is tekergeti,
Abban áll a
Múlatsága,
Ha beléun újrakezdi.

Magasra emeli orrát,
Messze nézne, de ha nem lát!
Négy kerítés, négy magas fal;
Jaj, mi haszna!
Bár akarna:
Kőfalon nem látni átal.

Ha a rétre kinézhetne,
Arra sincsen semmi kedve:
Szabad ebek futnak ottan
Szabad földön,
De hiába,
Ő meg it van elhagyottan.

Rázza, tépi, mindig várja,
Hogy elszakad majd a lánca,
S szabadulva messze szökdell,
Hol a pálya
Nincs elzárva,
S a szabadság rétje zöldell.

Megkísérté egyszer-kétszer:
Elszakítani a láncát,
És bírná-e a négy lába;
Hej, dehogynem bírná már ma,
Csak ne volna
Megkötözve, 
Oly kegyetlen megláncolva!

Árva kutya, szegény csahos,
Sohse hullik le a láncod,
Soha többé, fagyos télig;
Mert ha egy nap elszakadna,
A rossz gazda
A nyakadba
Újabb láncot akasztana.

                  *

Na de én most megmentelek,
Mert a versben mindent lehet,
Elvágom a
Rozsdás láncot,
Visszaadom szabadságod,
Fuss!



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése