Diószegi Éva: Hogyan tanultam meg repülni

Bódi Kati illusztrációja

Minden egy spanglival kezdődött. A 17. születésnapomra kaptam egy haveromtól. Úgy tettem, mint aki nagyon örül, bár inkább meglepődtem, nem igazán értettem, hiszen sosem szoktam szívni, és soha nem is foglalkoztatott a dolog. Nem nagyon tudtam, mit kezdjek vele, így jobb ötlet híján beraktam egy borítékba, és eltettem az íróasztalom fiókjába. 

Pár nappal később esett le a dolog. Én most frankón füvet tartok a szobámban. Ahogy ez tudatosodott, hirtelen elkezdtem rajta parázni. Mi van, ha a szüleim egy gerillaakció keretében megtalálják? Mit mondok nekik? Vagy lehet nem is kell titokban turkálniuk a cuccaim közt, mert úgyis van szaga, és egyből kiszúrják?  Vagy a fűnek így magában nincs is szaga? Megszagoltam. Jó, most nem érzek semmit, bár nekem nem jó a szaglásom. Basszus, el kell rejtenem. Fogtam egy cipős dobozt, amiben pár teljesen felesleges dolog már landolt az évek során, abba rejtettemel, a legaljára, a dobozt pedig felcsűrtem a szekrény tetejére. Be a falig, az a tuti. Ott csak nem keresi senki se. Leültem az ágyra, s onnan néztem a dobozt.

Oké, de mi van, ha esetleg betörnek a lakásunkba, aztán kijön a rendőrség, és ők találják meg a füves cigit. Láttam lelki szemeim előtt, ahogy mentegetőzöm, hol a rendőr hol a szüleim előtt, és persze azt, ahogy utána dutyiba vágnak. Nem, nem vághatnak dutyiba. Majd szegény szüleimet. Aztán soha többet nem állnak velem szóba. Kitagad a család, és a végén utcára kerülök. Oké, dutyiba lehet nem kell menniük, de pénzbüntetést biztos kapnak majd. És mivel elég csórók vagyunk, akkor majd hitelt kell felvenni, oda a zsebpénzem, ráadásul a szüleim szégyellni fognak, kitagadnak, és mégis csak az utcára kerülök. Vagy elkezdek gyorsan dolgozni, s visszafizetem én a hitelt. De hol kaphatnék állást? Áááááá! Most tényleg, mit csináljak? Az mondjuk eszembe se jutott, hogy elszívjam. Őszintén szólva, féltem tőle. Nem tudtam, milyen hatása lesz. Mi van, ha annyira rosszul leszek tőle, hogy belehalok? Oké, gyanús, hogy ez azért túlzás, de akkor is, hallani mindenféle cifrát ezzel kapcsolatban, inkább nem, köszi. Mondjuk, ha nem ebbe halok bele, akkor a szégyenbe tuti. 

Hányingerem volt, és nagyon hevesen vert a szívem. Már rég aludnom kellett volna, de nem tudtam. Járkálni kezdtem a szobában fel-alá, most mit csináljak? Vagy kit kérdezzek meg, hogy mi legyen ezzel a rohadt fűvel? Ráadásul nem is telefonálhatok senkinek, hiszen a rendőrség biztos lehallgat, s ha megtudják, hogy fű van nálam, akkor tényleg jönnek egyből. Órák teltek el így, de mintha egy másodperc lett volna csak. Lefeküdtem az ágyra, a sírás kerülgetett, nem tudtam mi történik most velem. Üvölteni tudtam volna. Aztán hirtelen azt éreztem, hogy kettéválok, mintha az egyik énem kiszállt volna belőlem, és fentről szemlélné, hogyan vergődik a másik. Egy kis idő múlva megszólalt, most komolyan, te ezen parázol? Szerintem engedd el, és inkább aludj, ez semmi jóra nem fog vezetni. Jah, könnyű azt mondani, aludj, aha, levegőt se kapok, hagyjál már. Csak segíteni akarok, nyugi. Na ettől a szótól mászok falra, hogy nyugi, mintha ez így működne. Hagyd abba, látod mit csinálsz? Kitalált agyament dolgokon aggódsz,szerintem totálfeleslegesen, ott fekszel, remegsz, ahelyettpéldául, hogy aludnál… lassan reggel. Tudom, csak… csak… Nincs csak! Folyt a könnyem, és ekkor a fátyolos tekintetemen keresztül láttam meg, hogy ott lebegek saját magam felett. Ez most komoly? Igen, aludj!

Reggel fejfájással és bedagadt szemekkel ébredtem. Felöltöztem, több darabra törtem a cigit, és suliba menet egy utcai kukába dobtam. Kell a fenének. Azon gondolkodtam, mit fogok majd mondani a havernak, ha esetleg szóba kerül. Mondjam azt, hogy elszívtam, de semmi hatása se volt? Vagy mondjam azt, hogy anélkül is tudok „repülni”? Vagy inkább süssem el egy jó viccel? Mit csináljak? Te jó ég, megint kezdődik… Gyorsan felnéztem a fejem fölé.