2017. április 9., vasárnap

Kertész Edina: Az ötödik

Kertész Edina meséit egyszerre felismerni sajátos humoráról és csipetnyi keserűségéről. Ő fogta kézen Borit, és vezette be az erdőbe, és megajándékozta egy különös találkozóval. A kirándulásban melléjük szegődött Kürti Andrea, számtalan, szép, izgalmas illusztráció alkotója. 

Kürti Andrea illusztrációja


Bori volt a Rímkóci család legkisebb lánya. Három nővér és egy báty mellett bizony nem volt könnyű boldogulnia. Szerették ugyan a testvérei, persze hogy szerették, de beteg szüleik ápolása mellett alig-alig jutott rá idejük, hogy játsszanak vele. Jóval idősebbek is voltak Borinál, nem igazán volt türelmük hozzá. Még a születésnapjáról is mindig megfeledkeztek. Az első években csak sejtette a kislány, hogy valami különleges élményből marad ki, és torkaszakadtából bömbölt reggeltől estig, mikor eljött a nagy nap. Később vágyakozva figyelte, hogy a többieknek a születésnapjukon torta jár ajándékokkal, ő meg azt sem tudta pontosan, mikor is jött a világra.
Aztán egy zúzmarás hajnalon – január hó huszonkettedik napján – Bori kipattant az ágyból, és ahogy felöltözött, a lába ellenállhatatlan erővel vinni kezdte az erdei út felé. A kis Rímkóci érezte, hogy vár rá valahol a világ eldugott pontján egy cimbora, aki enyhíteni tudná a magányát, és talán a születésnapjáról sem feledkezne meg.

Bori elsétált a játszótér meg a szabadtéri kondieszközök és a púpos dombokból épített biciklipálya mellett. Most nem voltak ott a nagyfiúk, akik máskor úgy röpködnek a biciklijükkel, mint valami kerekes koboldok, talán mert túl hideg volt a biciklizéshez. Ahogy Bori ment, egyre csak mendegélt a gát mentén, egyszer csak észrevette, hogy a kiserdőben egy ösvény nyílik a fák között. Kacskaringós, keskeny ösvény volt, mindkét oldalán fák őrködtek sűrű sorban, ágaikat hófehér dér lepte be. Sötét volt az ösvény, de onnan, ahol Bori állt, a vége is látszódott, egy fehér, fényes folt a túloldalon. Szinte csalogatta a fehérségével és fényességével. Bori nem sokáig gondolkodott. Rálépett az ösvényre, és ballagni kezdett a néma fák között, belesve néha közéjük. Egyszer csak, hangtalanul, mintha a földből nőtt volna ki, hatalmas állat bukkant elő: egy kutya. Bundája királyhoz méltó, fenséges, és mikor ellépdelt a kővé dermedt Bori mellett, aranybarna szemével ránézett, és orrát egy kíváncsi mozdulattal felé emelte. Aztán, mintha egy szimattal mindent megtudott volna, eltűnt a fák között.
Bori szíve dörömbölt, amíg utána nézett. Aztán újra szemügyre vette az ösvény végén a fehér messzeséget, és mintha az most közelebb lett volna. Továbbindult. Egyszerre füstszag ütötte meg az orrát. A kiserdő szélén egy faágakból rótt tákolmány állt, abból jött a füst. A hosszú ágakat úgy rakták össze, hogy a hegyük összeért, a földön meg kör alakot formáztak. Az ágakra pokrócot terítettek, így kívülről nem is látszott, mi van az indiánsátor belsejében, persze Bori tudta: mi más, mint egy indián?
Közelebb settenkedett, vigyázva, hogy az ágak ne roppanjanak meg a talpa alatt, és jobban szemügyre vette a sátort. Most látta, hogy nem is pokróc van ráterítve, hanem egykor fényes, mára megkopott kelméből készített takaró, türkiz, sárga hímzéssel. Bori bekukucskált a bejáraton, ami éppen olyan széles volt, hogy azon egy ötéves gyerek könnyedén befért.
– Gyere csak be! – szólt bentről egy hang, és hozzátette, mintha mi sem lenne természetesebb: – Már vártalak.
Bori tétovázott.
– Gyere, csak gyere, nem eszlek meg! Haha, még hogy megegyelek, hogyisne!
Öreg, reszelős hang volt, meleg, nevetős. Bori felbátorodva lépett be a sátorba. Odabent apró tűz égett, abból jött a füst, sárga fénye megvilágította az alakot, aki egy kékre festett sámlin ült, és egy konzervdobozból kanalazott.
– Kérsz? – nyújtotta a dobozt Bori felé. A kislány szemügyre vette a kínálót: idős asszony volt, a haja hófehér, az orra nagy, a szeme nevetős.
– Boszorkány vagy?
– Boszorkányok csak a mesékben vannak – nevetett az asszony. – Egyél csak, míg meleg.
Bori elvette a felé nyújtott konzervdobozt. Még meleg volt az oldala. Bab volt benne, puha belsejű. 
– Ha nem vagy boszorkány, miért itt laksz?
– Mert szegény vagyok – mondta a néni. – De ne hidd, hogy bánom. Ma itt, holnap ott. Ha elunom magam, fogom a cókmokom, és továbbmegyek.
– Nekem ma van a szülinapom – mondta Bori.
– És akkor miért csellengsz itt az erdőben egyedül?
Bori, míg a babot ette, elmondta a néninek, milyen bús sora is van a Rímkóci családban. Három nővér és egy báty, meg a beteg szülők mellett rá bizony egy szikrányi mosoly se jut, még egy képeslap se, nemhogy szülinapi ajándék.
– Itt mégis van neked valami. – A néni csettintett egyet, mire a tűz fellobogott, és egy kerek fémdoboz pattant ki belőle. Bori kinyitotta: egy torta volt benne, a tetején csillogó csokoládémáz, fehér cikornyás betűkkel pedig a neve: Bori.
A kislány ámulatát látva a néni megint nevetett.
– No nem kell úgy megdöbbenni. Csiripelték a madarak, hogy szülinapod van. Meg Barna kutya is megsúgta. – És, mintha csak meghallotta volna a neve említését, az ösvényen látott nagy kutya is besurrant, és leheveredett a néni lába mellé. – Most menj haza, vidd a tortát is. És  gyere el máskor is. Játszhatsz Barnával. Talán itt leszünk, talán nem – kacsintott a néni, és kihessegette a kislányt az indiánsátorból.
Mire Bori hazaért, kezében a fémdobozos tortával, az egész ház a feje tetején állt. A három nővére ide-oda szaladgált, a bátyja meg éppen a padlásról jött le nagy porosan, mert ott nézte meg, a régi bőröndök, hintalovak, korcsolyák és molyrágta pulcsik között, nem bújt-e oda Bori. Mikor meglátták nála a tortát, hirtelen eszükbe jutott, hogy a legkisebb lánynak aznap születésnapja van. Annyira restellték magukat, hogy sürögni-forogni kezdtek, hófehér abroszt terítettek, gyertyát gyújtottak, Borit leültették a legszebb fotelba, és megették a tortát az utolsó morzsáig. Még a szülőknek is jutott belőle, akik másnap felkeltek az ágyból, és hét nap múltán olyan jól voltak, hogy a nappaliban táncoltak régi sanzonokra. 
Ki volt a néni az indiánsátorban? Ki tudja azt? Talán mégis vannak még boszorkányok.

Részlet Kürti Andrea illusztrációjából




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése