2016. szeptember 9., péntek

Várfalvy Emőke: Korszellem a kagylóban



Miklós Kelemen Illusztrációja


A minap a 197-es buszon, ahogy bambulva ültem alig kétévesemmel az ölemben, és vártam, hogy elinduljunk Rákoscsaba irányába, megláttam egy macskát. Ez a kertváros peremén, az Örs vezér téri buszpályaudvaron nem lenne akkora szám, ha a macska nem járt volna két lábon, nem lett volna nettó 160 centi, és emellé nem viselt volna fura, műtősmaszkszerű, fekete, halálfejmintás szájkosarat.
Szerencsére kisfiamat nem érdeklik az efféle jelenségek. Ő még a mesevilágon innen van, én viszont érdeklődéssel szemléltem a lényt, aki egy nagyjából 12-14 éves forma kamaszlány vihogásával adott hangot érzelmeinek. Ja igen, merthogy a macska felszállt a buszomra, és helyet foglalt a velem szemben lévő üléspáron teljesen emberszabásúnak tűnő barátnőjével. Láthatóan jóllakott volt, és kimondottan vidám. Biztosan beugrottak a Csirkefogóban egy burgerre. A barátnő csirkéset evett, ő meg lehet, egereset vagy kanárisat. A mai világban már minden igényt kiszolgálnak ugye, ha az üzleti modell azt mutatja a papíron, hogy nyereséges.
A busz még várt. A macska egyre csillogóbb szemekkel vihorászott, néha megigazította nagymacskaszerű ruganyos tagjaihoz tapadó fekete bőrét. A hasára ez volt írva fehérrel:
– New York Never Sleeps.
Kicsit eltöprengtem, vajon mit is akarhat üzenni ezzel a felirattal. Hiszen a tetoválás mindig egy személyes érték, a külvilág számára is jól kivehető rögzítése. Ha a macska hasán New York pezsgő élete a központi téma, hát bizonyosan elvágyódik. Mondjuk az alvó, pesti kertvárosból nem is csoda. A Rákosborzasztónak gyakran csúfolt környék tényleg borzasztó messze van mindentől, amit a ma embere Életnek nevez. Így nagy betűvel. A Nagy Betűs Élet. Pörgés, élmények, élvezetek soha véget nem érő sora. Reggel, délben, este és éjszaka.
S nincs is erre jobb hely, mint New York, az újvilág multikulti központja, ahol úgy, annyit és akkor pörög ember és macska, amennyit, amikor és amennyit akar.
A busz indulását mutató oszlopon megindult a visszaszámlálás. A tizenhetedik másodpercnél az első ajtón felnyomakodott két felnyírt hajú, fura vigyorú ork, kezükben Mcdonaldós zacskóval, és egy gesztenyebarna hajú tündeharcos a legnagyobb egyetértésben vidáman röhögve. Épp a tünde kezében lévő iPhone-on nézhettek valami videót. Arról kezdtek eszmecserébe, miközben lazán levetették magukat a busz hátsó, három személyes üléssorára.
Mielőtt felhúztam volna a szemöldököm, az alacsonyabbik ork csuklóján megláttam a karszalagot:
Animecon 2016.
Ja persze, csaptam majdnem a homlokomra: ők nem a másvilágról jöttek. De az biztos, hogy egy másik világba tartanak. Egy világba, amiben több érték van egyértelműbb határok között. Ahol nem veszi körbe őket az örökös fogódzó nélküli bizonytalanság szédülése. Egy világba, amiről, ha a történelemkönyvben olvasnának, biztos uncsinak titulálnák, de így IMAX 3D-ben, a mobil appokkal és a cosplay bulik közösségi élményeivel megtámogatva végre otthon érzik magukat. Mert egyszerűbb, jobb, boldogabb világ: ahol azok lehetnek, akik, és mégsem. Ugye értitek?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése