2015. július 20., hétfő

Tasnádi Emese: A béke városa

Admata a tükör előtt állt, fején díszes fejdísz, ruhája csillogó, sápadt orcáján halvány pír, csak a szeme fénylett tompán. Körülötte szolgák hada, ifjú lányok, izgalommal csivitelve igazgatták ruhája redőit, s az öreg dada ráncos keze simogatta arcát.
– Így lesz jó, lelkem, szívem csücske, illatos bogaram. A nagyvezír jó ember, vigyázni fog rád és népedre. No, mosolyogj hát egy kicsit, drágaságom!
– Tudom, dadus. És mégis, oly nehéz a lelkem! Szívem, mint egy darab kő. Vártam hét év hét hónap hét napon át. Vártam Szádelit. Reméltem Szádelit. Sirattam Szádelit. Gyűlöltem Szádelit. S szerettem Szádelit. Szerettem úgy, mint sivatagban bolyongó szomjazó ez első csepp vizet. Szerettem úgy, mint senki mást. Jobban, mint anyám dúdolását, a rózsák pompáját, édesapám pipájának illatát. Jobban vágytam ölelésére, mint elvesztett gyermekkoromra. Szeretni akartam őt, s karomban tartani, fejemet ölébe hajtani. Boldoggá tenni azt, ki másnak adott boldogságot. Emlőmből szoptatni gyermekét, s karjába adni aztán. Adni a világ árvájának családot, otthont, hazát. Adni neki oly sok szeretetet, mit ő adott másoknak. Szerettem Szádelit. S haragudtam rá, hogy nem talált hozzám vissza.
– Akkor most már engedd el Szádelit! – mondta a bölcs dada. – S szíved nyisd meg a nagyvezírnek és népednek, kik szeretnek, óvnak téged.
Admata könnyes szemmel nézett dajkájára, aprót bólintott, majd kihúzta magát, s orcáját a hajnali napsugárba fordította, lágy szellőnek nyújtotta. Könnyei felszáradtak, sápadt orcájára piros rózsa ült, s kezét nyújtotta a szobájába belépő nagyvezírnek.

Admata és a nagyvezír hét év, hét hónap, hét napon át éltek szeretetben, békességben, bölcsességben. A nép szerette őket, s ők szerették népüket. Admata soha többet nem sírt, szemei, mint kiszáradt tó ültek üregükben. Gyermekük nem született, s Admata titkon érezte, méhe csak egy valakinek nyílna meg. De szerette férjét, mélyen szerette, s hálás volt neki, hogy oly sok veszteség, fájdalom és keserűség után visszavezette az életbe, megtanította ismét nevetni, szemébe visszaköltöztette a csillogást. Csak a könnyeit nem tudta visszahozni. Mintha ott, akkor, amikor az ezüstecsetet kettétörte, benne is eltörött volna valami. Valami olyan, ami a könnyeket tárolta. Mikor a férje hirtelen nagybeteg lett, ágynak dőlt, s tudta, elveszíti őt, Admata megijedt. Nem a magánytól félt, azt már megszokta. Bár a házassága a maga módján boldog volt, de ebben a boldogságban gyakran érezte magát magányosnak. Admata attól félt, hogy nem tudja férjét majd elsiratni. A temetés napján aztán szemét benedvesítette, mielőtt kilépett volna szobájából, majd eltemette férjét.
A napok ezt követően egyformán teltek. A birodalomban béke honolt, Admatát szerették, s ő szerette az embereket. Gyakran ment a nép közé, hogy beszélgessen velük. Ahol szenvedést, bajt látott, ott mindent megtett azért, hogy segítsen. Az árvák sorsát különösen is a szívén hordozta. Mesze földön híresek voltak árvaházai, melyben gyereket szenvedni és boldogtalannak lenni nem hagytak. Egyetlen furcsaság volt csak ezekben az árvaházakban: a gyerekek nem festhettek, ecsetet nem kaphattak.

Mikor már sok-sok év eltelt az uralkodó halála óta, s Admata csodaszép ébenfekete hajába ősz szálak kavarodtak, borús felhők gyülekeztek a birodalom felett. Admata, a kedves, kiegyensúlyozott, csillogó szemű királynő egyre búskomorabb lett. Kedves dadája már öregebb volt minden idők legöregebb hölgyénél is, de még mindig ott volt mellette, és bár szeme már nem látott, keze már fogni nem tudott, de szíve még mindent érzett. Érezte Admata minden rezdülését, látta gondolatának folyását, s szívébe félelem költözött. Az egyszer volt gyermeket, kit felnevelt, s jobban szerette a sajátjánál is, egyre mélyebb bánat járta át. S a bánat nyomában üresség kullogott, mely egyre jobban kitöltötte Admata szívét.
Egy nyári este, mikor a hold félkaréjban ragyogott, s körülötte milliónyi csillag fényeskedett, Admata bánatosan ült ablakában. Az éjszaka forró volt, jázminillat töltötte be, a távolban kabócák zenéltek altatót.
– Mi bánt, lelkem? – kérdezte a dada.
– Mehetnékem van, drága dadus. Nem tudok aludni sem már, annyira húz el valami innen. A csillagok ragyognak, s az utat mutatják szüntelen. Elvágyom innen. El, messzire! El ebből a palotából, el ebből az országból, el az életemből. El magamból!
– Menj hát akkor, ha mehetnéked van!
– De hogyan? Mi lesz népemmel, hazámmal? Ki vigyáz rájuk, ki segít rajtuk, ki irányítja őket?! Kiben bízhatnak?
– Távoli unokaöcséd, kit magad neveltél, mióta szüleit elvesztette, készen áll arra, hogy helyedbe lépjen, s népedre vigyázzon. Menj, mert menned kell!

Admata vidáman sétált, élvezte a napsütést, élvezte az utcák nyüzsgését, a gyerekeket a parkban, a morcos kamaszokat, ahogy csoportokba verődve nem vettek tudomást az életről, a galambokat etető öreg néniket, a munkába siető, gondok felhőjébe burkolózó embereket. Már két éve élt a városban, egy tízemeletes házban a hetedik emeleten. Esténként hosszú órákat üldögélt az erkélyén, nézte a csillagokat az égen, hallgatta a tücskök éji zenéjét, és leste a szemközti ház hetedik emeletének mindig világos ablakát. Vajon ki lakhat ott? Választ nem kapott, de nem is igazán kereste. Inkább maga népesítette be egyszervolt szeretteivel azt a lakást, hogy közel tudja magához őket. Mindeközben bensőjében az üresség egyre csökkent, s a béke lassan visszakúszott lelkébe. Már majdnem boldog volt.

Illusztráció: Szoboszlay Eszter

Város volt ott, nem sivatag. Benne házak, magasak. Emberek az utcán, a tereken, a boltban, s mindenféle helyeken. Emberek mentek leszegett fejjel, felhőt lesve, vagy gondba burkolva, csöndesen. A nap kisütött, aztán felhő borította az eget, esett az eső, de nem eleget. Felkerekedett a szél, fújta az utca porát, mint egyszervolt sivatag homokját.
A parkban, a padon ült az öreg naphosszat. Leste a zsibongó gyereksereget, a morcos kamaszokat, a fontos, öltönyös, mindig siető felnőtteket, a galambot etető néniket. Hétfőn reggel nyolckor a postás járt arra, kedden délben a tejes kocsi, és a pék furgonja. Szerdán találkozott Manci nénivel a szomszéd házból, ketten etették a galambokat, s megbeszélték a világ folyását. Csütörtökön a szociális munkás jött, de nem őt kereste, a számozott utcákat leste a magas házak mellett. Minden csütörtökön arra járt, minden csütörtökön mást talált, de előtte mindig leült az öreghez a padra. Nyugtot remélt háborgó lelkére, s erőt, mi a számozott utcákba aztán bevitte.
Egyik héten szokatlanul csöndes volt a szociális munkás, s csak bámult maga elé. Az öreg megkérdezte:
– Mi bánt?
– Hosszú lenne annak sora elmondani, kedves bátyám – sóhajtott a szociális munkás.
– Időm, mint a tenger. Nem vár otthon senki – felelte az öreg olyan szomorúan, hogy arra még a szociális munkás is felkapta a fejét, bár nagyon belemerült sötét gondolataiba.
– Hát egyedül él? Asszony? Család? Gyerekek?!
– Volt gyerekem nagyon sok, a világ összes árváját nagyon szerethettem. Láttam fájdalmukat, könnyet a szemükben, s adtam nekik örömöt, boldogságot, anyát, családot. De egy se volt az enyém. Volt nékem asszonyom, tartottam a karomban hosszú éjen át, óvva a sivatag hidegétől, mesélve neki szépet, védtem őt gonosz boszorkánytól, s festettem neki szeretetet. De az élet elragadta őt tőlem, s hiába kerestem, nem találtam rá többet. Gyűjtöttem magamban a sok szeretetet, hogy neki adom mindazt, ahogy meglelem. Olyan sok volt a szeretet, hogy már túlcsordult bennem. Sokan voltak ezért mindig körülöttem, gyerekek, árvák, s családos, mégis magányos felnőttek. Rájöttem aztán, hogy árva itt belül mindenki, de legfőképp én, s maradtam, ki voltam, a világ árvája.
– De hát mi lett az asszonnyal?
– Csodaszép lány volt, bőre puha, finom illatú. Szeme barna, mély, mint egy sötét barlang tava. Ha csak belenéztem, már merültem is el benne. Húzott a pillantása, mint egy örvény, egyre mélyebbre, szíve közepébe. Szerelmes voltam belé, s meghaltam volna érte – merengett az öreg maga elé nézve.
– Elvesztette.
– El.
– Sírt miatta?
– Sírtam. De a könnyem elfogyott. Nem sírtam én már nagyon régóta.
– Pedig sírni jó. Mert segít, felold és megold.
– Igen, tudom ezt magam is. Régen, mikor sírtam, könnyemből varázsecset lett, mely megfestett mindent, mire a szív vágyott.
– De hát, ha volt egy ilyen ecsetje, miért nem festette meg azt a lányt?
– Mindig másnak festettem vele. Közben teltek az évek, és bennem egyre nagyobb lett az üresség, oly hevesen vágytam rá, hogy viszontláthassam őt, karomban tartsam ismét, de az ecset nem engedett. Nem lehettem szabad, nem festhettem magam kedvére. Úgy éreztem, másnak sokkal nagyobb szüksége van az aranyecset varázsára.
– Mások boldogságát maga elé tette hát. Mondja csak, megérte?
– Meg. És nem – mondta az öreg, s szomorúság ülte meg lelkét, bénította meg szívét.
– Akkor hát vegye elő most az aranyecsetet, és fessen a maga kedvére!
– Nem tehetem. Az ecset már rég nincs nálam. Odaadtam egy árva fiúnak, s cserébe csak egy csónakot és a könnyek folyamát kértem. Vízre szálltam aztán, hogy megkeressem a lányt. Szabad voltam végre, de mire volt már az jó? Mentem hét éven és hét hónapon át, s a hetedik nap elértem kedvesem városába, s találtam ottan két sírt. Két sírt, s rajtuk egy félbetört ezüstecsetet. Sírtam ott hét napig, majd a könnyem elapadt. Otthagytam a sírokat, vissza se fordultam. Azóta itt élek, fent a hetediken, a kilences lakásban – mutatott az öreg a szemben lévő emeletes házra.
– S nem kereste őt soha többet?
– Dehogynem. Minden éjjel, álmomban őt láttam. Minden reggel, mikor a tükörbe néztem, ő mosolygott borostás arcom tükörképe mellett. Minden nap az utcán őt hallottam nevetni, mellettem surrant el apró lába, köpenye széle karom simította. A boltban az eladó szemében az ő szeme mosolygott ám. Ott volt bennem, belém költözött. Elbújt szívem üregébe, lelkem húrját pengette, bizsergette porcikámat, szerelmeset suttogott fülembe, soha nem hagyott magamra. Boldog voltam vele így is. S a szeretetet, amit adott, tovább adtam a soha nem pihenő boltosnak, a fáradt orvosnak, a bölcs gyógyszerésznek, a gyerekeknek a parkban, s a koszos koldusasszonynak az utcasarkon.
– Szeretnék én is így szeretni! – sóhajtott a szociális munkás. – De oly sok szenvedést láttam már, szívem kemény.
– A kőszívet magunknak növesztjük, fiam. S csak nekünk van hozzá kalapácsunk – mondta mosolyogva az öreg.
– Oh, mennyivel könnyebb lenne, ha meglenne még az ecsetje, öreg! Boldoggá tehetne engem is – fakadt ki a szociális munkás.
– Miért, mire vágyol?
– Nem tudom. Csak azt, hogy ez most így nem jó. Annyi szörnyűséget láttam már! Láttam a maga ecsetjét is, de akkor nem hozott boldogságot, csak harcosokat s kegyetlenséget. Láttam embereket szenvedni betegségtől, szegénységtől. Éhező gyerekeket, síró felnőtteket, házukat vesztett családot, hazát vesztett népet. Jöttek fáradt, ijedt szemmel, át határon, menekültek, s nem leltek békét sehol sem. Mondja, hogy lehetnék én boldog mindezek után?!
– Mi már találkoztunk egyszer, azt hiszem. Kicsi voltál még, szemed ijedt. Apát vesztettél akkor, s házat, ami otthonod volt, ugye?
– Igen. Gaku vagyok, a gonosz földesúr fia, s ön Szádeli, Admata szerelmese.
– Tudod, Gaku, boldog csak akkor lehetsz, ha meglátod a harcosban a szerető apát, a gyönge férfit, az éhező gyerekben a játékot, a síró felnőttben a nevetést, s magadban a boldogságot.
– Óóó!
– Mennem kell, elfáradtam – mondta Szádeli, s azzal felállt a padról, és elindult a szemben lévő házba, a hetedik emelet kilences lakásába.





Illusztráció: Szoboszlay Eszter

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése