Admata minden. Szádeli semmi.
 |
| Illusztráció: Schall Eszter |
Árdeli szép hold ragyog az
égen,
azután elfogy lassacskán,
szépen.
Szárbaszökik az árpa a
földön,
sárga kalásza naptól vesz
kölcsön
aranyfestéket, levegővásznat,
oldószernek meg
napsziporkákat.
Árpatáblának sarló vet véget.
Maroknyi magban rejlik az
élet.
***
Maroknyi élet, Szádeli tudta.
Kisfiú markát félve nyitotta,
belehelyezte ajándék kincsét,
mint akit nem köt többet az
ittlét.
– Legyen a tiéd, és vele
minden,
nincs más dolgom, mint
elmenni innen.
Nincs más dolgom, mint
csónakba szállni,
Könnyek folyóján
lecsordogálni.
Festettem annyit más örömére,
nem gondoltam, hogy bánat a
vége.
Annyit kérek még, fess egy
csónakot
meg egy evezőt, s máris
indulok.
Te meg, kisfiam, vigyázz
magadra.
S ne feledd, aki az ecsetet
adta.
***
Néztél-e tűzbe, mikor
kigyullad?
Lested-e ágak közül a holdat?
Megvártad-e, míg a tűz
elaszik?
Elláttál mindig a túlsó
partig?
Vártál-e nyárra, parázsra
télen?
Úsztál már égig érő mesében?
Szádeli úszott. Volt egy
ecsetje.
Nem is egy, kettő. Nem
felejtette.
Álmában mindkét ecsetje
megvolt,
pirosat festett, égett a
meggyfolt,
lilát festett, palástot az égre,
narancsot festett, s ízlelte
végre,
zöldet festett és lélegzett
minden,
kéket festett és úszott a
színben.
Szürkét festett és köhögni
kezdett,
fehéret festett, az volt a
kezdet.
Feketét festett, bár ne tette
volna,
újra megnyílt a sötétség
torka,
ami Admatát messze ragadta.
Ne feledd, aki az ecsetet
adta.
***
Ne feledd el, hogy Admata él
még.
Sivatag rejti, tengernyi
kétség.
Admata minden. Szádeli semmi.
Úszik a csónak. Mi mást tud
tenni.
Illusztráció: Schall Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése