2014. április 26., szombat

Jankovics Emília: Néma ketyegő



Sokat nézegettem magam régebben a tükörben;
kíváncsi voltam, milyen is vagyok. 
Ismertem jól a vonásaimat: 
ÉN voltam a tükörben, mikor belenéztem.
Aztán elkapott az élet, két ujjával megragadta a tarkómat, 
felültetett a hátára és vágtázott egy kört a nagyvilágban velem.
Nem volt hosszú az út, csak éppen egy kurta futam.
A tükör meg ott maradt, s várt csendesen... 
Mire visszaértem, s belenéztem újra,
meglepődve láttam, 
hogy már nem is én vagyok benne:
úgy tűnt, mintha helyettem az ott édesanyám lenne!
Néztem a szemem, de nem volt már ott:
az ő szeme nézett vissza rám.
A bőröm – hogyan történt s mikor? 
olyan lett, mint az övé volt! 
Talán bizony az út porától?  
Elléptem a tükör elől, 
visszaszálltam a nyeregbe
– csak egy pillanatra, nem többre –,
csak szaladtam egy kört megint paripám hátán,
elintéztem pár dolgot, amit kellett... 
S mire visszatértem, anyám eltűnt a tükörből – 
nagymamám volt már ott helyette:
Ráncos, fáradt, őszülő. 
Meg sem lepődtem. 
Csak mosolyogtam egyet: 
Felültem újra az élet hátára, 
s vágtáztam, amíg csak el nem értem a látóhatárt.
A tükör pedig ott maradt, 
mint egy végtelen, mozdulatlan óra, 
mely mégis az időt mutatja: 
kislányom, unokám fürkészi tovább benne arcomat... 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése