Nagy Anikó Johanna: Fülöp és a hókotró

Szántói Krisztián illusztrációja

Egy hideg decemberi napon, nem sokkal azután, hogy a templom toronyórája elharangozta a delet, apró, fehér, ide-oda lengedező pelyhecskék jelentek meg a levegőben. Eleinte csak néhány kósza hópihe mutatta meg magát, a szórakozott járókelők szinte észre sem vették őket.

– Hószállingózás! – dünnyögte maga elé tudományos ábrázattal egy bácsi, aki viszont mindig mindent észrevett.

Alig telt el egy óra, és a hószállingózásból sűrű, igazi téli havazás lett. Omlottak lefelé az égből a vatta-puha hókristályok. Néha táncoltak egyet a levegőben, ha épp beléjük kapott a kósza szél, de aztán újra beálltak a hópehelysorba, hogy illedelmesen libegjenek lefelé, míg el nem érik a fagyos talajt. Akkor aztán szorosan egymáshoz bújva egyre vastagodó hópaplant alkottak.

Már három óra is elmúlt, amikor Fülöp felébredt a délutáni alvásból, és álmosan mászott ki az ágyából. A szemeit dörzsölgetve, hatalmas ásítás közepette csoszogott oda az ablakhoz, mert ilyenkor mindig szerette leellenőrizni, hogy nem maradt-e ki valami lényegesből alvás közben.  

– Esik a hó! Nézd Anya! Mindjárt eltűnik minden… – kiáltotta, és azonmód elmúlt az álmossága.

Lassan tényleg úgy festett az utca, mintha nem volna ott sem a járda, sem az út, sem a szemetesláda, sőt egyetlen parkoló autó sem, és az a néhány csenevész, kutyák kedvence fűcsomó is eltűnt szem elől. Csak a nagy-nagy csillogó, puha fehérség maradt, a hó már csaknem mindent beborított.

Fülöp kíváncsian nézte, ahogyan az emberek az utcán szorosabbra tekerték a nyakukon a sálat, alaposan a fejükre húzták a fejfedőiket, és sietősebbre fogták lépteiket. Mert bizony, fáztak ám a lábak meg a kezek, de talán legfőképpen az orrok fagyoskodtak. De a gyerekek a hideg ellenére sem siettek. Inkább megálltak hógolyót gyúrni, havat rugdosni, a behavazott autókra, padokra vicces grimaszokat rajzolni.

– Rémes! Már mínusz öt fok van! – zsörtölődött a postásnak a szomszéd néni a ház előtt. Közben egy hólapáttal a havat kotorta el a járdáról. A füléig beburkolózott mohazöld kötött sáljába, a fején pedig puha, prémes sapka csücsült. – Ha ez a hideg még sokáig így folytatódik, megnézhetjük majd a hónap végén a gázszámlánkat – bosszankodott tovább.

Fülöp azon tűnődött, vajon a szomszéd néni milyen időjárást szerethet. Mert nyáron rendszerint azért sopánkodik, hogy „borzalmasan meleg van”, ősszel „már megint ez a rémes köd”, tavasszal „rettenetes ez a sok eső”, most meg éppen a havat és a mínuszokat szidja. Szegény szomszéd néni! Úgy látszik, sosincs szerencséje az időjárással… És egyáltalán mi az, hogy mínusz öt fok?

– Anya! Menjünk ki a hóba! – rikkantotta Fülöp, és már ugrott is a csizmájába.

Szerencsére Anya kevéssé hasonlított a szomszéd nénire, így aztán elmosolyodott, felöltözött, kézen fogta a kisfiát, és elindultak a közeli boltba, kenyérért.

Az utcán eközben nagy lett a zűrzavar. Az autók ugyanis egyre nehezebben tudtak megbirkózni a folyamatosan növekvő hóbuckákkal. Egy piros, bogárhátú Volkswagen (Fülöp megismerte a típusát, mert a nagypapinak is olyan van) például nem tudta rendesen bevenni a kanyart az egyik kereszteződésben, mert megcsúszott az első kereke a jeges hóban. Pont úgy sikerült befordulnia, hogy majdnem nekiment egy parkoló sárga Hondának, épp hogy meg tudott állni pár centire a lökhárítójától.

Ezt a bonyolult szót Fülöp Apától tanulta, amikor egy balfék nekik tolatott a parkolóban, és behorpadt a Suzukijuk lökhárítója. Fülöp megkérdezte Apát, mi az a balfék, és hogy akkor van-e jobbfék is, mert általában az volt a tapasztalata, hogy amiből van bal, abból akad jobb is. De nem kapott választ. Aztán inkább már nem kérdezte meg újra, mert Apa feltűnően ideges volt ettől a lökhárítós esettől. Szóval, a piros Volkswagen most pont beszorult a kereszteződésbe, így egy autó sem fért el tőle. A bácsik vadul elkezdtek dudálni, aztán idegesen ugráltak ki az autóikból, és a karjukkal összevissza hadonászva, mutogatva, mindenfélét kiabáltak egymásnak.

– Nem szedte eléggé alá, maga mazsola!

– Mit képzel, ne oktasson itt engem, nem ma szereztem a jogosítványomat! Ilyen havas úton nem lehet rendesen kanyarodni!

– Menjenek már az útból, sietek! Nem érek rá estig vacakolni!

Szó, ami szó, az emberek nem voltak valami kedvesek egymással.

– Úgy látszik, nem mindenki boldog a hóeséstől – tűnődött Fülöp.

– Persze, hogy sosincs itt a hókotró, amikor szükség van rá! – kiabált bosszúsan egy kalapos úr egy piros autóból kikászálódva.

– Hókotró? Mi az a hókotró? – csodálkozott Fülöp.

Mivel Anya nem akarta tovább hallgatni az utcán kialakult perpatvart, tovább mentek, hogy bevásároljanak. Fülöpöt nem hagyta nyugodni a hókotró gondolata. Egyre csak azon töprengett, mi lehet az. Arra gondolt, talán olyasféle hólapát, amivel a szomszéd néni is eltakarította a havat a járdáról. De hát akkor miért ne kotorhatnák el a bácsik is a havat az autóik elől? Csak kölcsön kellene kérniük egy ilyen hókotróféleséget valakitől. Fülöp annyira belemerült a gondolataiba, hogy még arról is megfeledkezett, hogy a boltban egy Túró Rudit kikönyörögjön.

Amikor újra kiléptek az utcára, a hó még mindig megállíthatatlanul szakadt. Úgy tűnt, sosem akarja már abbahagyni. Egyszerre hangos motorzúgás hallatszott.

– A teherautóknak van ilyen hangjuk! – hegyezte a fülét lelkesen Fülöp, és kíváncsian körülnézett. Nagyon csodálta ezeket az erős járműveket. Tavaly, amikor a család költözködött, egyetlen teherautó az összes holmijukat egyszerre elhozta a régi lakásukból. Fülöp akkoriban határozta el, hogy ha felnő, mindenképpen teherautósofőr lesz.

Körbenézett tehát, merről is hallja a motorzúgást. És egyszer csak meglátta… És ahogy meglátta, rögvest tudta, ez nem lehet más, csakis az a híres-nevezetes Hókotró. Lényegében egy teherautó volt ez is, na de micsoda teherautó! Egy jókora ferde vaslapot tolt maga előtt, amivel menet közben ügyesen félrekotorta a havat az úttestről. Gyönyörű narancssárga volt. Lassan közeledett, méltóságteljesen, tetején egy egész sor sárga villogófénnyel. A kerekei hatalmasak és szélesek voltak. Mögötte pedig olyan sima volt az út, mintha csak leradírozták volna róla a havat. Nem maradt más utána, csak egy kis szürke lucsok.

– Szia, Fülöp! Mit szólsz hozzá, milyen fontos munkát végzek? – kacsintott a hókotró az ámuló kisfiúra az egyik lámpájával.

– Szia, Hókotró… – felelte Fülöp döbbenten, de ezen kívül semmit nem tudott hirtelen kinyögni.

– Még sószóróm is van ám! Nézd csak meg hátul! – folytatta a hókotró büszkélkedve. – Eshet a hó, amennyit csak akar, rajtam aztán nem fog ki! – és újabb büszke kacsintással tovább haladt, hogy a környék összes utcájából eltakarítsa a friss havat.

Fülöp le volt nyűgözve. Egész nap a fantasztikus járművön járt az esze.

Amikor este, meseolvasás után Apa eloltotta a lámpát, és a kisfiú álmosan lehunyta a szemét, még hallotta a kicsit távolabbi utcában dolgozó gép monoton zúgását.

– Milyen erős ez a hókotró! – gondolta, szinte már álmában. – Egész éjjel dolgozik, hogy az autók tudjanak reggel közlekedni. És sosem fárad el… Meglehet, hogy mégsem teherautósofőr akarok lenni…

Szántó Krisztián illusztrátor blogja: 

http://napvege.blogspot.hu/