Egri Mónika illusztrációja
– Megszületett
az új unokatesónk! – robbant be Samu a hírrel a gyerekszobába. – Gyere, megyünk
a kórházba, megnézzük a kicsit!
Soma boldogan
vágódott be a kocsiba. Pár napja még ő mutatta meg Mikulának egy képeskönyvben,
hogy születik a baba:
– Látod, itt még
az anyukája pocakjában van. És ilyen pici – emelte fel a kisujját. – De amikor
kibújik a baba, már nálad is sokkal nagyobb lesz.
– A zoknimanók
másként születnek – szólt Mikula. – Mi a zoknikból bújunk elő.
– A zoknikból?
Hogyan?
– Régi történet
ez – kezdte Mikula –, de ha akarod, elmesélem. Egyszer régen, nagyon régen, a
zoknimanó-emlékezet kezdetén élt messze északon egy öregasszony, Sönvitta anyó.
Olyan öreg volt, hogy a faluból már senki sem emlékezett rá, mikor is költözött
oda, abba az erdőszéli aprócska faházba, ahol lakott. Sönvitta fehér volt, mint
a hó, ezt is jelentette a neve az északi népek nyelvén: Hófehér. Fehér volt a
haja, apró ráncos kezei is fehérek voltak, csak fekete szemei ragyogtak ki a
főkötő alól.
Volt, aki úgy tudta, királykisasszony volt valamikor, valódi,
koronás, s hogy egy ifjú herceg mentette meg az életét. Mert gonosz mostohája
ki nem állhatta a szépséges hercegkisasszonyt, elűzte otthonából, s a
királylány egy erdei házban talált magának menedéket, hasonlóban, mint amiben
most Sönvitta lakott. De a mostoha nem elégedett meg ennyivel, a
királykisasszony halálát akarta, s ha nem jön az ifjú herceg, a lány tán még ma
is ott fekszik az erdő közepén, az üvegkoporsóban.
De mint a
mesében, itt is jóra fordultak a dolgok, csaptak hét országra szóló lakodalmat,
s boldogan éltek, amíg meg nem haltak. A gond csak az volt, hogy az ifjú
herceg, aki akkorra már öreg király lett, hamarabb halt meg, mint a lány, aki
fölött addigra szintén elrepültek az évek. Már a haja sem volt hollófekete,
fehéren ragyogott az is, mint a bőre, csak fekete szemei világítottak a
királynői korona alól. Most szolgált csak rá igazán a nevére, de már nem
Hófehérke volt, a hercegnő, nem is szépséges, büszke királynő, hanem Sönvitta
mama, az erdőszéli faház anyókája.
Mert férje
halála után nem akart többé a palotában maradni, trónolni a gyémántfalú
termekben, s parancsokat osztogatni szerte a világba. Visszavágyott a kicsi
házba, az erdő közepére, régi barátai közé. Útnak is indult, hogy megkeresse
azt a régi faházat, de hiába, nem találta sehol. Az erdő benőtte az utakat,
moha lepte be az ösvényeket, de ő csak ment, keresett tovább. Addig-addig
kóborolt, míg eljutott a messzi északra, ahol jeges szelek cikáztak át meg át a
tájon, fújva, kavarva maguk előtt a porhavat. Itt találta meg helyét az egykori
királykisasszony, a fehér hómezők földjén, ahol egyedül lehetett bánatával.
Szeretett itt élni, ahol reggelenként jégvirág nyílt az ablakán, s őzek helyett
rénszarvasok ettek a tenyeréből. Szomorúan szép vidék volt ez, csak hideg.
Megszokhatatlanul hideg. Főleg a lába fázott szegénynek, ezért nekiállt zoknit
kötni. S ahogy kötögette a zoknikat, eszébe jutottak régi barátai, a törpék,
akiknek szintén sok-sok pár zoknit megkötött. S eszébe jutottak a gyerekek is a
faluban, ahogy kiscsizmáikkal tapossák a fehér havat, hogy eljussanak az
iskolába.
– Kötök nekik
karácsonyra zoknit! – s azonnal nekilátott, hiszen már november vége felé
jártak. Igyekezett nagyon, kötött éjjel-nappal, s olyan sokat dolgozott, hogy
bizony megbetegedett. Karácsony napján ágynak esett, s bánatosan nézegette a
zoknihalmot a szoba közepén. Azon szomorkodott, hogy nem tudja eljuttatni a jó meleg
zoknikat a gyerekekhez.
Ám abban a
pillanatban egy apró manó bújt elő az egyik zokniból.
– Majd mi
segítünk! – mondta, s már a vállára is kapott egy pár zoknit. Ebben a
pillanatban mintha megelevenedett volna a zoknihalom. Manók bújtak ki minden
zoknipárból, s már futottak is a falu felé.
Sönvitta anyó
boldogan hunyta le a szemét, hiszen tudta, most már biztosan eljutnak a zoknik
a gyerekekhez. A baj az volt csupán, hogy a zokniknak manólábakkal a falu
messzinek bizonyult, s így a manók igen-igen megéheztek útközben. Így mire
elérték az első házakat, a zokninak csak a fele maradt meg. De azt a megmaradt
fél pár zoknit becsülettel felakasztotta minden manó a kandalló rácsára, hadd
örüljenek a gyerekek. Örültek is, mert telis-tele voltak édességgel. Persze a
szülők, amikor meglátták a kandallórácson sorakozó zoknikat, nem gondoltak a
manókra. Sönvitta anyóra sem gondoltak. Elmosolyodtak magukban, s telerakták a
fuszekliket mindenféle finomsággal.
Mire
kitavaszodott, megüresedett az erdőszéli ház, s a manók is útra keltek, hogy új
otthont keressenek maguknak. Bejárták a vidéket, előbb a közeli, aztán a távoli
vidékeket. Eljutottak ide is, így jutottam el én is hozzátok – fejezte be a
történetet Mikula.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése