2016. augusztus 23., kedd

Mészöly Ágnes: Nemlaci – Kalas Zsuzsa: Névháború


Bódi Kati illusztrációja
Mészöly Ágnes: Nemlaci


Nem megyek.
Dávid, Bálint, Benedek.
Elég már a Lacikázás,
Tanuld meg a nevemet.
És most tényleg,
Rontombontom?
Normálisan nem lehet?
Tarka lepke, kis mesécske
Enyhén szólva gyermeteg,
Nem tűnt fel, hogy nincsen bajszod,
Ha szomjas vagy, nem vizet,
Főleg nem a kútról húzol?
Ürgét sajnos nem lehet
Látni erre ezer éve.
Ó, persze, a képzelet…
Kösz, az megvan,
Bár szerinted
Nekünk teljesen beteg.
Sematikus.
Virtuális.
Idegen, és tök defekt.
Bocs, ha nem baj, inkább lépek.
Igen, gépezni.
Lehet?





Kalas Zsuzsa: Névháború

Bódi Kati illusztrációja
... tisztában vagyok vele, hogy két Bogi van, az egyik a göndör hajú, a másik meg, aki nemrég szakított a Levivel, igenis figyelek rád... jó, a Bencével szakított, a Levi a szőke... a tizedikes Levi, aki barna... mondtad, hogy a buliban... légyszíves ne dúdolj beszélgetés közben... ő jött össze a Bogival... a Krisztivel... azért ne, mert idegesít... és most járnak... már nem járnak?... hiszen csak pénteken jöttek össze?... tudom, hogy már hétfő van... dehogyisnem figyelek... tehát a Bogi szomorú... ő szakított? Akkor nem szomorú... szomorú, de a Bence miatt. Hát összevesztek?... oké, nem is ismerik egymást... eltennéd ezeket a tányérokat a helyére?... nem, nem hinném, hogy azért, mert arra kérlek, hogy rakd el az edényt a helyére, elvenném a gyerekkorodat... igen, tudom, nem vagy már gyerek... nem tizenhat, hanem tizenöt... jó, tehát a másik Bogival fogsz most találkozni?... a Levi is jön?... ők most akkor járnak?... tényleg, mondtad, hogy egyáltalán nem bírják egymást, akkor nyilván nem járnak... de most lehet hogy mégis fognak?... nézd, ez itt a te zoknid?... nem érdekel, hogy nem te raktad oda, ha a tiéd, akkor tedd a szennyesbe... ha tiszta, akkor a fiókodba... légyszíves ne dúdolj... és ne telefonálj, miközben beszélgetünk... a Bogi volt? Ez most a Bencés vagy a Levis?... hát persze, hogy figyelek, drágám...

2016. augusztus 22., hétfő

Nagy Izabella: Pistike, a Pokémon-vadász – Széchey Rita: Lackó, te



 
Nagy Izabella: Pistike a pokémon-vadász


Hová mész, Pistike? Hová?
A boltba mész, vásárolni?
Biciklivel kódorgsz erre-arra?
Csúzliddal verébre vadászol, netán?
Bódi Kati illusztrációja


Hová mész, Pistike? Hová?
Elég volt itthon, elkívánkozol?
A nyári délutánban erre-arra?
A fagylaltoshoz, netán?


Ne szaladj úgy, fiam,
töröld le arcodról a port,
igyál hűs limonádét,
pihenj kicsit talán.


Mi az, hogy Pokémon-vadász?
Sétálnod kell, futni utánuk?
Mindenfelé elmászkálsz
utánuk, ezt mondod?


Begyűjtöd őket erre-arra,
a Főtéren, a fagyisnál,
elcsíped a dombtetőn,
a térdemen csücsülnek, az ám!


Hová mész, Pistike?
Pokémon-vadász,
állj meg, egy pillanatra,
ne hagyd egyedül
édesanyád!





Széchey Rita: Lackó, te

Nem, nem hallom, és nem is Lacinak hívnak, mintha nem tudná nagyon jól a Tápai, hogy a másodikban mindenki Lackónak hív, mit vigyorog rám ilyen hülyén, egyébként meg L vagyok, de ezt meg úgysem tudja senki, csak Marcell, mert ő meg M, szóval mi ketten irányítjuk a szervezetet. Igaz, volt egy másik M is, de az csak egy nő volt, nem számít, és különben is meghalt már az előző részben.
Hú, tényleg, szombaton tök jó lesz, Anyáék megbeszéltek egy kávézást Éva nénivel, és az olyan sokáig tart, hogy egész délután játszhatunk, mondjuk, sokkal jobb lenne, ha lenne egy igazi Nullanullahetesünk, mert az Öcsi nem annyira igazi, ő még csak egy kis hatéves.


Ekkora hülyeséget, hogy odaüljek valaki ölébe, hogy aztán jól belém csípjen… Fogalmam sincs, minek verseket tanulni, Hanna néni azt mondja, legkésőbb felnőtt korunkban majd megértjük, és hálásak leszünk neki, hogy nála annyit kell tudni kívülről, de ő ezt már úgysem éri meg, de azért legalább gondoljunk majd akkor rá.
Hát én nem fogok, az biztos, mert a versek semmire sem jók, meg a könyvek se, hát miért nem kapott oltást a Kincskeresőben az a szegény kislány, és miért nem adtak neki gyógyszert, ha olyan beteg volt. Mondjuk, még amit Nagymama felolvasott tavaly nyáron, az a csillagos egész jó volt, de azt nem értem, miért kellett annyit írni a holdról, hogy piros, vagy mi. Ott van az égen, és kész. Az igaz, a csata jó volt, meg a robbantás is, hú, apám, de megnéztem volna én is azt a török menetet!


Hogy mese? A mesék a kicsiknek és a lányoknak valók, és egyébként meg miért ír valaki hülye sofőrökről? Emlékszem, hogy Nagypapa azt kiabálta, amikor végül is ő vitt le Kunhegyesre, és nem Apa, hogy milyen bunkó egy ürge, minek ül volán mögé, aki nem lát a szemétől. Úgy előzött, hogy majdnem karambol lett a vége, elég félelmetes volt, az igaz, de én akkor nagyon nevettem, Nagymama meg mérges volt, és azt mondta, ne beszélj csúnyán a gyerek előtt, Károly.
De azt hiszem, ez másmilyen ürge lesz, mert ez állat, kicsi, és meg lehet fogni. Jé, ez valami szurikátaféle, mint amilyet az animalcsenölön láttam múltkor, legalábbis a képen tisztára úgy néz ki, amit Hanna néni mutat. De az igazán nem rendes dolog, hogy kiöntötték az földbarlangjából, vagy miből, hát hol lakjon, ha nem a mezőn egy lyukban. Szegény.


Hm, lehet, hogy az a sok lyuk a Nagypapa kertjének a végében, ahol már nincs vetemény, amire azt hittük a Kovácstamással, hogy kígyófészek, nem is az, hanem ürgelyuk? És lehet, hogy ott is laknak ürgék? Mert ha igen, akkor megmondom majd neki, hogy ne áruljuk el a felnőtteknek, nehogy az ő helyüket is beárvizezzék, és akkor legalább ezek megmenekülnek. Mert különben… mert különben…


Bódi Kati illusztrációja


2016. augusztus 19., péntek

Miklya Luzsányi Mónika: Laci papa és Kisbalázs



Szomorú, esős délután volt. A diófa levelein bánatosan futottak le az esőcseppek. Laci papa az ablaknál ült, és az esőt nézte.
– Nem is nyár az ilyen… – gondola magában, és eszébe jutott a gyerekkora, a nyári délutánok, amikor Sándor bácsiéknál ürgét jártak önteni. Persze akkor más volt minden. A nyarak forróak voltak, nem ilyen esős, szürke...
Kisbalázs, az unokája támolygott be a szobába.
– Jaj, nagypapi, mindjárt elalszom… Olyan szomorú az idő.
Kisbalázs levetette magát a fotelbe, elővette az okostelefonját, és nyomogatni kezdte rajta a gombokat.
– Jaj, tedd már le azt a telefont – fortyant fel Laci papa –, gyere inkább ide mellém, és mesélek neked valamiről.
– Miről? – kérdezte Kisbalázs unottan.
– Tudod, amikor gyerek voltam, Sándor bácsiéknál töltöttem a nyarat…
– Jaj, ne már megint az ürgés sztori – fortyant fel Kisbalázs. – Ezt már legalább ezerszer hallottam. Kívülről tudom, hogy volt egy ember, nagybajúszos, aki ürgét akart önteni. De papi, ez úgy hülyeség, ahogy van!
Laci papa kicsit sértetten kérdezte:
– Miért lenne hülyeség?
– Hát azért, mert az ürge védett állat – emelte fel a mutatóujját jelentőségteljesen Kisbalázs. – A közönséges ürge eszmei értéke 250 ezer forint. Akkor képzeld el, milyen értéke lehet egy gyöngyös ürgének! És az ürgék ugye kolóniában laknak, szóval nem lehet csak egyet kiönteni. Most gondolj bele nagypapi, egy ürgeöntésre rámehetne a fél házad, csak a bírságra!
Laci papa csodálkozva nézett az unokájára:
– Honnan tudsz te ilyeneket hatévesen?
Kisbalázs meglóbálta a telefonját:
– Wikipédia nagypapi, Wikipédia!

Bódi Kati illusztrációja

Laci papa nagyot sóhajtott. Hát igen. Tényleg nagyot fordult a világ. Nemcsak az időjárás borult fel, hanem sok minden más is. Mert ki látott már ilyet, hogy az unoka többet tud a nagyapjánál?!
De Laci papának nem maradt sok ideje búslakodni, mert Kisbalázs odakucorodott az ölébe.
– Ürgékről ne mesélj nekem nagypapi. Az uncsi. Róluk minden fent van a neten. Mesélj nekem inkább Jeridéről és Denemoccanjról!
– Hogy kikről?
– Hát akikről a történet szól. Tudod, a két trollgyerek: Jeride és Denemoccanj. Akiknek az apukájuk Rontombontom.
Laci papa hosszan bólogatott. Látszott, fogós neki ez a kérés, de lassan hozzákezdett a meséhez.
– A szomszéd falu tornyán innen, a kiskapun túl, pont a puszta kellős közepén volt két trollgyerek…
– Nem jó – rázta a fejét Kisbalázs –, a trollgyerekek a sűrű, sötét erdőben laknak. Vagy a völgyszurdokban. Az meg szurdok. Érted. Fekete.
– Értem én – válaszolta Laci papa –, de ezek különleges trollgyerekek voltak. Ugyanis az apukájuktól, Rontombontomtól kaptak egy pejparipát, Délibábot.
Kisbalázs meghúzta a száját. Ez a pejparipa sem volt teljesen oké, mert a trollok minimum sárkánykígyón vagy dinoszauruszon utaznak. De a Délibáb tetszett neki.
– Igen, Délibábon, aki valójában alakváltó volt. Délben váltott alakot. Tudod, először bebábozódott, mint a lepkék, azután zsupsz! Kikelt a bábból valami csodálatos lény. Mondjuk egy sárkánykígyó vagy egy…
– Orángután – csillant fel Laci papa szeme, mert mindig szeretett volna liánról liánra lendülni, mint az orángután.

Márton Luca illusztrációja
 
– Szóval Jeride és Denemoccanj trolltestvérek voltak – folytatta Laci papa –, és Délibáb, az orángután hátán világkörüli útnak indultak.
„Aranyfelhő, Délibáb,
táltoslovam, papripám
vígy magaddal orángután.
Hipp-hopp ott legyek, ahol akarok!” – kántálta együtt a varázsmondokát a két trolltestvér. És amikor kinyitották a szemüket…
– Ugyanott voltak, ahonnan elindultak – bólogatott Kisbalázs. – A puszta közepén.
Laci papa értetlenül nézett az unokájára:
– Jaj, papa, hát nem érted? Az egyiknek az a különleges képessége, hogy elmegy, a másiknak meg, hogy marad. Akkor együtt nem jutnak sehova! Kioltják egymást a skillek!
Laci papa bólintott. Mert azért ő az ürgéket csak jobban ismerte, mint a trollgyerekeket.

2016. augusztus 18., csütörtök

Várfalvy Emőke, Smelka Sándor és Bertóti Johanna versei




Várfalvy Emőke: Lacimerick

Óvódás kissrác volt Laci,
vele járt fél tucat baci.
Kapsz egy ürgét plüssből,
hogy ritkábban prüszkölj!
Ugye jobb, mint egy snassz maci?


Szentimrey Zsófi illusztrációja



Smelka Sándor: Para-frázis

Ah, volt egy srác, úgy hívták, Laci,
Plusz volt egy ürge is meg még egy pasi.
Most róluk verselek,
De versem szétesett,
Hát ezért most nem jár a pacsi.


Fricska Dorka illusztrációja



Bertóti Johanna: tarka lepke

volt egyszer egy tarka lepke,
egész álló nap – olvasott.
annyit, hogy végül elnyerte
a doktori fokozatot.

és ez a nagytudós lepke
vadászni nagyon szeretett.
barátja volt az éj leple
(ha ilyet mondani lehet.) –

a lepkének vaddisznóhús
volt a kedvenc eledele,
hiábahogy akciódús
virággal volt a rét tele.

egyik éjjel aztán, mikor
egy vaddisznót levadászott,
egy ember (az arcán vigyor)
ott termett, és így kiáltott:

„netalántán álmot látok?
őrizetlen zsákmány ez itt...”
a lepkének sem kellett több,
tudta jól, hogy percnyi hezit-

álás itt sokba kerülne,
így szólt tehát: „hé, mi kéne?
mondom neked emberül: ne!
mert végül jaj lesz a vége.”

ennyi kellett az embernek.
azt hitte a disznó beszél.
először, mint kő, megdermedt,
aztán futott: „meg ne egyél.”

itt a vége, fuss el véle...
mese volt ez, nem is lepke.
az is lehet, igaz se volt,
mégis berepült füledbe.



2016. augusztus 17., szerda

Kiss Lehel: Laci te...! – Várfalvy Emőke: Panaszlevél




Kiss Lehel: Laci te...!

Sándor bácsi szeretett a fonott karosszékben ülni. Ilyenkor mindig elmerengett régi és csodás dolgokon, és sohasem úszta meg, hogy ne támadjon veszett nagy mesélhetnékje. A kis Lacinak ilyenkor mindig meg kellett hallgatnia a meséket. Volt idő, amikor még élvezte is.
– Ne fészkelődj már annyit, mert mindjárt beléd csípek! – mordult föl Sándor bácsi, de nem haragosan, és megsimogatta Laci buksiját.
Laci meghúzta magát az öreg ölében, és kezdett nagy laposakat pillantani, mintha hirtelenjében elálmosodott volna. Még a fejét is oldalra billentette.
– Laci te...!
Laci tudta, hogy ilyenkor következik az a rész – de mindig remélte, hogy mégsem –, amikor azzal fogják ijesztgetni, hogy jön egy tarka lepke, és a fülén keresztül bemászik a fejébe. Megborzongott a gondolattól. Elképzelte, milyen arcot vág majd, aki belenéz az ő szemébe, és azon át, mint egy piciny ablakon, azt fogja látni, hogy a fejében egy lepke csapong, és pörög körbe-körbe. És hogy milyen kegyetlenül fogják csikolni az ő fejét belülről azok a hímporos lepkeszárnyak!
Tudta, hogy ez azért mégsem fog megtörténni – legalábbis nem pont így –, de most semmi kedve nem volt a felzaklató szellemi kalandozáshoz. Leugrott a Sándor bácsi öléből, és visszamászott a terráriumba.

Fricska Dorka illusztrációja


Várfalvy Emőke: Panaszlevél

Feladó: Fürge Ürgefi
Cím: Mezőségi Ürgelyuk 2/C. – jelenleg lakhatatlan

Címzett: Nagybajuszos Ember uraság
Cím: Mezőség menti faluszélén, a Kurta Kocsma mellett rögtön
Tárgy: Előre megfontolt szándékú mókázásból kifolyó ingatlanrongálás

Tisztelt Nagybajuszos Ember uraság!

Ön folyó év június 11-én, a délelőtti órákban egy kék színű, nagyjából 15 literes vödörnek nevezett célszerszámmal a kezében, a Mezőség nevű közterületen, előre megfontolt szándékkal és kaján vigyorral méretes bajusza alatt, megjelent saját tulajdonomban álló ingatlanom: az Ürgelyuk 2/c. előtt.
Minden előzetes figyelmeztetés vagy korábbi összetűzésből fakadó érdekellentét nélkül – mintegy ún. mókaképpen – lakásomat, annak teljes nappali berendezésével együtt (háromszemélyes, napszítta, illatos széna-kanapé, szárított moha díszpárnák, réti lapu pléd, egy dekor makk kupak, tavaszi vedlett szőrgyűjtemény) elárasztotta kútvízzel, melynek következtében mindent hátra hagyva kénytelen voltam az ingatlanból azonnal távozni.
Ön a távozás után vélhetően valamilyen tudatzavar folyományaként ölébe ragadott, és Laci néven szólongatva csiklandozott, míg figyelmetlenségét kihasználva végül el nem iszkoltam, meg sem állva dr. Bükkfay Mókus Miklós nevű unokabátyám odújáig.

A biztosítóm, az Üregiek Közösségi Kártalanító Kompániája mai napon elvégzett felmérése szerint az ingatlanomban (Ürgelyuk 2/c.) helyrehozhatatlan károk keletkeztek. Az Üregépítők Szakmai Szövetségének szakvéleménye szerint üregem kotoréktanilag nem biztonságos, így kényszerbontásra ítélték (miután a szakértők jóízűen elfogyasztották a megmaradt berendezést).
Mivel, mint kiderült, biztosításom nem terjed ki szándékos, előzetes megfontolásból elkövetett mókázásból kifolyó káreseményekre, így kérem, méltányosságból szíveskedjék személyesen károm megtérítésében segédkezni.

Megtisztelő válaszát várva!

Fürge Ürgefi
ideiglenes cím:
Bükkfay Ügyvédi Odú, Rétszél, 5. fa




2016. augusztus 16., kedd

Miklya Zsolt: Laci nem fér – Turbuly Lilla: Apu, te!



Miklya Zsolt: Laci nem fér –

Te Laci, te,
ne hülyéskedj,
megint nem férsz a fejembe,
mért nem hagysz már nyugton?
Inkább
nézd meg ezt a titkot itten,
és ne csipkodj, mert különben,
el találom szólni.
Aztán
mi lesz velünk titok nélkül?
Ugye kell?
Hát ne követelj
többet, mint amire futja.
Mese kéne? Regényforma?
Vagy egy jó lovagi torna
Jerhamondom országában
Szőr Rontom s Bontom között?
Ne mondd már, hogy körözött?!
Rontomot sosem körözte,
Bontomot se Jeride,
a Zinterpól nyomozója.
Akkor meg mi? Üldözött?
Két menekült lovagféle?
Hát, ide még csak az kéne!
Akkor inkább tarka lepke…
Ne csipkodj mán,
maradj csendbe’,
inkább segíts kitalálni,
hogy a két Szőr
hogy fog itten
lovagolni,
nyelvegelni,
meg a hátamon felállni.


Pernyész Dóra illusztrációja



Turbuly Lilla: Apu, te!

Apu, te!
Hallod-e?
Hallod ott, ahova mentél?
Nincs mobilod, hogy jelezzél?
Vagy a töltőt hagytad hátra?
Térerő nincs más világba?
Nem moccanok akkor innen,
szemem tartom a kilincsen,
fülelek, hogy te nevetsz-e
nagyon távol, vagy egy lepke
szárnya csapkod,
szólok addig én magamhoz,
mesét mondok, nem egészen…
csak ahogyan én emlékszem…

Volt egy apu, nem volt bajsza,
se szakálla, csak kedves arca.
Morgott, ha kertjére rontott
egy-két túlbuzgó vakondok,
de nem öntött sose ürgét,
nem is látott ilyen fürgét
kiskorába’ se, hisz tudható:
az ürge nem panellakó.
De amikor kertje lett,
folyton ásott, ültetett.
Körülötte keltem, jártam,
letapostam, kapirgáltam,
nem szidott meg mégse engem,
meséjében ürge lettem.   

Volt egy apu, csöndes, vékony,
fogyó holdból holdemléknyom.
Hívom mégis, hallja, hátha,
van térerő a másvilágba’.



2016. augusztus 15., hétfő

Körmöczi-Kriván Péter: Nyersvers


Szentirmay Zsófi illusztrációja


Ő úgy döntött, hogy belép az ajtón. Hogy kicsoda ő, nem tudom, mert azt mondja, hogy nem mondja, mert majd megmondja az utókor, vagy ami azután jön.
A boltos bácsi uraság, őszbajszos furaság, rögtön észrevette.
– Mit keres a fiatalság?
Ő, akiről majd az utókor mondja meg, hogy kicsoda, egy szóban felelt, de úgy, hogy az arca is elbújt abban a szóban.
– Verset.
Hű, de éles hangon mondhatta ezt, mert a boltos bácsi uraság a füléhez kapott, és megvakarta.
– Szóval verset akar? – mondta De milyen verset, ez itt a lényeg!
– Egy verset, ami után nyalja magát a tíz ujj felelte ő, és ekkor már az arcát is sejteni lehetett, ami pajkos volt, vagy micsoda.
Ezzel a boltos bácsi uraság mosolyt húzott a szájára, arra rá az őszbajuszt, és rámutatott a keverőteknőre, amiben volt valami, lapulva.
– Ez itt a poétatészta! Nézze csak, milyen friss. Most gyúrta az asszony, és ha ő gyúrja, azt még az utókor is hangozni fogja.
Ő közelebb hajolt a teknőhöz, és megleste.
– Na és milyen verset akar a fiatalság? Ahogy elnézem, szerelmeset vagy…? – de itt megállt a boltos bácsi uraság.
Ő megrázta a fejét, hogy nem.
– Majd kitalálja! Nekem mindegy szólt a boltos bácsi uraság, majd folytatta. Ami fontos, hogy nyújtsa ki jól, erővel, de szívvel is, aztán vágja rá a sodrófát, és amerre fúj a szél, amerre nem, nyújtsa ki, erővel, de szívvel is, majd töltse meg. No, mi lesz a töltelék?
Ő megemelte a fejét, mert már tudta jól, hogy mit akar.
– Kérek bele ürgelyukat, százat, aztán kérek egy kutat, hozzá kötelet, vedret, és vizet a kútba, mert különben a vers kiszárad.
A boltos bácsi uraság összehúzta a szemöldökét, mert valami nem járt jól a fejében.
– Értem én, hogy kút, meg kötél és víz, de hogy ürgelyuk, ráadásul száz, nem fér a fejembe. Persze nem is azt kell megtölteni velük.
És a boltos bácsi uraság lehajolt a pult mögé, előhúzott mögüle egy kutat, egy kötelet, egy vedret és egy üveget, ami tele volt ürgelyukkal, százzal. A boltos bácsi uraság lekoppintotta az üveg tetejét, és egyesével számolni kezdett.
– Egy ürgelyuk. Kettő ürgelyuk. Három ürgelyuk és így motyogott magában egészen százig. Más is lesz még? kérdezte.
Ő bólogatott, hogy igen.
– Kérek még földet is, délibábot, falucskát toronnyal, sokkal, és ürgét, százat.
A boltos bácsi uraság sóhajtott egyet, hogy nem lesz ennek jó a vége, mert az utókor így csak felejteni fog, de azért elővette a földet, délibábot, a falucskát toronnyal, sokkal, és egy üveget, amiben volt ürge, nem egy, hanem száz. A boltos bácsi uraság lekoppintotta az üveg tetejét, és egyesével számolni kezdett.
– Egy ürge. Kettő ürge. Három ürge és így motyogott magában egészen százig. Más is lesz még? Esetleg kér hozzá egy kis cserebogarat?
Ő csak nevetett, hogy nem kér, mert neki már csak egy valamire van szüksége, pontosabban kettőre.
A boltos bácsi uraság nagy szemekkel nézett, hogy mire, mert fejben még ő sem tudott olvasni, amit persze amúgy sem tudott, csak szélben, égben, meszességben.
Ő pedig még jobban nevetett, és annyit mondott.
– Egy Lacika lesz még és egy pillangó!
A boltos bácsi uraság erre ráncos fejjel, szürke szemmel kihúzta magát, hogy…
– Lacika nincs és pillangó sincs. Lacikát nem tud adni. Lacika elfogyott, elment, eltűnt, elnyelte a világ, őt is és a pillangót is. Punktum.
De ő csak nézett a boltos bácsi uraságra, a boltos bácsi uraság visszanézett rá, akinek a száján valami szó csak kipréselte magát.
– Lacika már felnőtt, megnőtt, nagyra nőtt és… – a boltos bácsi uraság szomorúan meglibbentette az őszbajuszt – és fehér kukoricahajat rakott az orra alá, hogy lássák mások, milyen nagy ő.
Erre ő fogta az ingujjat, feltűrte azt, fogta a kutat, kötelet, vizet, ürgelyukat, százat, fogta a földet, délibábot, falucskát toronnyal, sokkal, és fogta az ürgét, százat, belefogta a tésztába, poétába, egymáshoz fogta őket, erővel és szívvel. A végén pedig ránézett a boltos bácsi uraságra, akinek víz jött a szeméből, kútvíz, és egyet szólt hozzá.
– Ugrik?
A boltos bácsi uraság pedig levette az őszbajuszt, levette a ráncot, szeméből a szürke némaságot, és tudod, mit csinált? Ugrott, bele a versbe, nyersbe, de nem egyedül ám, mert füle tövén ott ült egy pillangó, ami súgta bele a fülbe, na, mit súgott:
– Laci te, hallod-e?