2017. május 25., csütörtök

Tóth Ágnes: Repülés az égig



Nézzétek, nézzétek, sebesen repülök.
Lobog a hajam is, ha szélnek feszülök.
Városok, tengerek, hegyek felett szállok
Kékség közeledik, ott talán megállok.

Képzeletem szárnya röpít fel az égig,
Lehullajt magáról, ott felejt éjfélig,
Fiastyúk kedvesen körbekotkodácsol,
A Hold örömében sántikálva táncol.

Befáslizva csakis, azért van a vége,
Mert jól belerúgott a Göncölszekérbe.
Ködgomoly az égen vattacukor pázsit,
Elnyeli a vén Hold, mikor nagyot ásít.

Arany zseblámpájuk van a csillagoknak,
Égbolt utcácskáin azzal világítnak.
Látom a Tejutat, s ezer kanna tejet,
Iszom is belőlük, aztán hazamegyek.

Elindulok lassan, tovább dehogy várok.
Intek a vén Holdnak, aztán alá szállok.
Repülök a Földre képzeletem szárnyán
Nálam van Jupiter, ő most a ködlámpám

Jövőre, ha ismét felszállok az égre,
Visszaviszem „Jupit” újra a helyére.
Velem szállhat bárki, nem szegem a kedvét,
Megtáncoltathatja velem a Nagy Medvét.

Illusztráció: Rippl Renáta

2017. május 22., hétfő

Várfalvy Emőke: Krizsi nagy álma, avagy a kakasok nem repülnek



Krizsi, a Kikelet Tanya dombörököse pitymallat előtt ébredt a tyúkólban.

Leugrott a tyúklétráról. Már nem anyával aludt a fészekben, hisz az csak a dedós csibék szokása. Ő pedig nem volt már csibe. Tollasodott a szárnya.

Nagyon várta, hogy apja, Károly is felkeljen és kinyissa a tyúkól ajtaját.

- Megnézem, mennyit nőtt tegnap óta a tarajam! És apával is beszélek végre. Muszáj lesz ma! Ma már tényleg!

Míg erőt gyűjtött, apja Károly elindult a munkába. Mögötte rohant Krizsi mind a tizenegy húga és az anyukája. Áhítattal figyelték, ahogy apa felkelti a napot és vele együtt persze a gazdáékat is.

Miután az öreg kakas végzett a kukorékolással, elment megmosakodni a reggelihez.

Illusztráció Dudás György
Krizsi utána szaladt:
- Apa, beszélhetünk?
- Sürgős? – kérdezte a munkában megfáradt szülők sóhajával Károly és a jobb szárnyára fröcskölt egy kis port.
- Az iskoláról lenne szó – bökte ki Krizsi, mire Károly érdeklődve felé fordult.
- Szóval az van, hogy én repülni szeretnék tanulni – hadarta el egy levegővel Krizsi.
- Repülni? – hallotta meg anyja rémült rikoltását a háta mögül a kiskakas.
- Repülni, repülni, repülni! – csipogták húgai.
- Szóval repülni? – nézett Krizsire Károly úgy, mintha egy különös bogár lenne.

A baromfiudvarban csak a légy zümmögést lehetett hallani, azt is csak addig, míg Feri, a szomszéd fecske el nem kapta.

Krizsi nem tudta mit mondhatna még, anyja Klára viszont azonnal belefogott a kotkodácsolásba:

- Még hogy repülni? Fiam, hányszor mondjam el, hogy a mi vérvonalunkkal meg kell tanulni viselkedni. Fajtyúkok vagyunk, nem holmi útszéli kapirgálósok! Nem repülünk! Nagyapád két baromfiszemlén is aranyérmes lett és apád a Kistérségi Kakas Kongresszus elnöke. Arról nem is beszélve, hogy ha nyugdíjba megy, te viszed tovább az udvart. Ez a legnagyobb baromfilétszámú tanya a környéken és igazi kukoricával etetnek. A tojásunkat ötven forintért adják a piacon…

Klára éjfélig sorolta volna az érveket, amiket Krizsi már vagy ezerszer hallott. A Kikelet Tanya kakasának lenni kiváltság. Fényes karrier, válogatott tyúkok, tágas, száraz garantáltan nyestmentes ól és persze annyi kukorica, amennyi tetszik. Kinek kellhet ennél több?

Károly szótlanul nézte a fiát, majd felemelte a szárnyát és megkérdezte:

- Miért akarsz repülni?

Krizsi félt ettől a kérdéstől. Tulajdonképpen maga sem tudta pontosan, hogy miért. Amióta az első tolla kinőtt érzett valami bizsergést a begye környékén. Aztán ahogy a tollak sokasodtak, a szárnya is elkezdett bizseregni. És akkor jött Kornél.

A gólya olyan kecsesen szelte a levegőt széles szárnyaival és olyan eleganciával szállt le a villanypóznára hegesztett gólyafészek-tartóra, hogy Krizsinek kiesett a kukorica a csőréből úgy bámulta. Anyja rá is szólt.

- Mit nézel? Ez csak egy békaevő vándormadár. Kelepel meg balettozik azokkal a hosszú nádszál lábaival. Nevetséges!

De Krizsi csodálta a gólyát és egyfolytában őt leste. Minél többet nézte, annál inkább érezte, ő bizony repülni akar. Nem egy szemétdombon kapirgálni és kukorékolni, akármekkora dicsőség is az anyja szerint. Károly sem tűnt túl boldognak, sőt,néha olyan volt mint aki kimondottan unatkozik.

- Szóval, miért akarsz repülni? – kérdezte Károly újra.

- Mert ez a világon a legcsodálatosabb dolog! – válaszolt a kiskakas.

Klára forgatta a szemét és újra kárálásba kezdett, Krizsi csibehúgai meg össze-vissza csipogtak. Károly felborzolta a tollait és nagyot toppantott, mire mindenki elhallgatott.

- Hát legyen fiam, repülj – mondta az öreg kakas és elindult a közeledő gazda irányába, hogy elfogyassza a reggelijét.

- De Károly! – csattant fel Klára.

Az öreg kakas tudomást sem vett a tyúk és a csibék hangoskodásáról, egykedvűen szedegette fel a kukoricát. 

Krizsi csillogó szemekkel állt az udvar közepén. Sosem gondolta, hogy ilyen könnyű lesz. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. Kitől fog megtanulni repülni?

Délre az összes baromfit megkérdezte az udvarban, de senki sem tudott neki segíteni. Végül Oros, a liba azt tanácsolta, menjen el Szűröshöz a szamárhoz, mert ő gyakran tart előadásokat a tanya lakóinak. Hátha repülésben is tud segíteni.


Illusztráció: Dudás Győző
Szűrös az istállóban lakott, a baromfiudvartól száz tyúklépésnyire. Krizsi még délután felkereste:

- A legjobb helyre jöttél! – kiáltott fel Szűrös - épp repülésleckét adok Nyekknek és Pulcsinak.

Mikor Krizsi jobban körbenézett meglátott egy fiatal kecskét és egy nagyobb bárányt az istálló sarkában, akik furcsán ugrándoztak.

- Még a tanfolyam elején járunk – kezdte magyarázni Szűrös, majd kicsit lehalkította a hangját és közelebb hajolt – ők elég gyengécskék, de szorgalmasak, te viszont láthatóan született tehetség vagy. A kérdés csak az, tudsz-e fizetni?
- Fizetni? – hökkent meg Krizsi.
- Ilyen tudás nincs ám ingyen kisapám! És most a legjobbtól tanulhatsz! – jelentette kis Szűrös és egy elegáns szökelléssel a két tanítványa mellett termett. Senki nem látott még úgy szamarat ugrani.
- Sokba kerül? – kérdezte a kiskakas bizonytalanul.
- Neked kedvezménnyel számítom, mert a Károly fia vagy. A hathetes tanfolyam ára egy kazal fű. Fizethetsz napi részletben. Áll az alku?

Krizsi nyelt egyet, majd, más ötlete nem lévén belement az üzletbe.

Másnaptól kezdődött az oktatás. Kora reggeltől délig Krizsi csak a napi törlesztő fűrészletet hordta a csőrében, amit Szűrös kényelmesen elropogtatott. Utána jóga óra következett. Ilyenkor a tanulóknak a lábaikon ülve kellett ülni mozdulatlanul, csukott szemmel, teljes csöndben. Mindezt addig, míg Szűrös nem szólt, hogy az órának vége.

- Ilyenkor a lelkünk szárnyalását gyakoroljuk. Gondoljatok magatokra úgy, mintha máris a levegőben lennétek. Ez fontos! – magyarázta átszellemülten a szamár.

Délután köredzés zajlott, melynek keretében a tanítványoknak el kellett menekülni Szűrös patái elől, ami néha azzal járt, hogy át kellett ugrani a lókarám alacsonyabb kerítését.

A hat hét gyorsan eltelt, s bár Krizsi nagyon hitt a szamár módszerében, ahogy Nyekk és Pulcsi is, mégis kicsit furcsállotta, hogy egész tanfolyam alatt egyetlen percet sem töltött a levegőben.

Aztán elérkezett a vizsga napja, melyre minden tanuló családja hivatalos volt. Krizsi, Nyekk és Pulcsi megszeppenve várták, hogy hivatalos repülő vizsgát tehessenek. Először Nyekk, aztán Pulcsi vizsgázott. Meglepő módon mindketten a karámszökellést húzták, amit kisebb pataérintéssel ügyesen teljesítettek is, így a szüleik nagyon büszkék voltak. Krizsi azonban más tételt kapott.

- Te emelt szinten vizsgázol, hiszen te vagy a legtehetségesebb a csoportban – magyarázta Szűrös és segített Krizsinek feljutni a szerszámoskamra tetejére.
- Ugrás, repülés! – vezényelt Szűrös.

Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte a kiskakast, aki még életében nem volt ilyen magasan, és ettől kicsit szédült. Meg sem mert mozdulni.

Csend volt, csak egy légy zümmögött pofátlanul a szerszámoskamra felett, de Feri gyorsan elkapta, és indult volna, hogy hazavigye uzsonnára a családnak, amikor megpillantotta Krizsit.

- Te mit csinálsz? – kérdezte meglepetten a fecske.
- Repülés vizsgám van – mondta Krizsi és nyelt egyet. Rettenetesen fél attól, hogy leugorjon, meg attól is, hogy megfutamodjon és ezzel szégyent hozzon az apjára.
- Szép. És mikor kezded? Megnézlek! – csivitelt Feri és körbekémlelt, hova ülhetne le.
- Nem tudom, hogy csináljam – bökte ki Krizsi és már a könnyeivel küzdött.
- Hogyhogy hogy? Rugaszkodj el és csapkodj a szárnyaiddal – csipogta Feri vidáman.
- De Szűrös nem úgy tanította – mondta bizonytalanul Krizsi.
- Szűrös nem tud repülni – válaszolt Feri jókedvűen és tovább kőrözött a megszeppent kiskakas körül.
- De hat hetes tanfolyamot tartott és… - kezdett bele Krizsi.
- Gondolom! – nevetett Feri – Tavaly a malacoknak tartott énekórát, a teheneknek meg, nem is tudom mit. Krizsi! Te madár vagy, tudsz repülni! Próbáld meg!
- De apáék nem repülnek.
- Apádék nem azért nem repülnek, mert nem tudnak. Mindenük megvan, összkomfortos tyúkól, kukorica dögivel. Biztos, tisztes élet, nekik ez elég, hova repülnének? De tudnának, ha akarnának, ahogy te is. Ne félj, menni fog! – bíztatta a fecske a kiskakast.
- Na, mit pusmogtok ott fent? – türelmetlenkedett Szűrös – tessék indulni! Mindjárt uzsonnaidő!
- Csak elrugaszkodsz és csapkodsz a szárnyaiddal, jó? – csivitelte halkan Feri.
- Jó! – vett nagy levegőt Krizsi és elrugaszkodott a szerszámoskamra tetejéről. Először kicsit zuhant, de aztán egyre erősebben és erősebben kezdett csapkodni, így fent maradt a levegőben.
- Ez az, most pedig érezd a szelet – repült mellé Feri és mutatta, hogyan tartsa Krizsi a szárnyait.

A baromfiudvar lakói tátott csőrrel figyelték a kiskakas vizsgarepülését.
- Hiába, az én fiam mindenben tehetséges! – kotkodácsolta büszkeségtől dagadó mellel Klára.
Károly nem szólt semmit, de, életében nagyjából harmadszorra elmosolyodott, ahogy nézte a fiát milyen elszántan csapkodva repül át a háztáji kiskert felett.
Illusztráció: Dudás Győző






2017. május 18., csütörtök

Majoros Nóra: A papírsárkány



Szállt a sárkány, libbent a színes farok utána. Elfogódott a szél, amelyik táncoltatta. A sirály annyira rábámult, hogy majdnem nekirepült egy fának. Aztán egyszer csak a sárkány ereszkedni kezdett, és a sirály meglátta a damilt. A damil végén egy kisfiú állt, és morcosan nézett a sirályra. A kisfiú felcsévélte a zsineget, a hóna alá csapta a sárkányt, és letette a fűbe. A hátizsákjából elővett egy szendvicset, és harapdálni kezdte. A domboldalon gyerekek fogócskáztak, azokat bámulta evés közben. Amikor végzett a szendviccsel, felemelte a sárkányt, és lesöpörte róla a hangyákat.
A kisfiú körülnézett, a sirály végre elrepült. Megnyálazta az ujját, a levegőbe tartotta. Remek szél fújt. Ráfektette a sárkányt. A sárkány felemelkedett, tükröt tartott a napnak. Sólyom körözött a mező fölött lágyan. Pocokra vadászott. Izgatni kezdte a színes szárny lobogása. Egyre közelebb jött, egyre kisebb köröket írt le. A sárkány beleszédült. Egy rántás – és a kisfiú gyorsan visszahúzta a földre.
− Olyan szép volt, miért nem engeded, hogy szálljon? – kérdezte egy kislány, aki eddig csak a domboldalról nézte, mit csinál a kisfiú.
Annyira tetszett neki a sárkány, hogy otthagyta a fogócskát.
− Látod azt a madarat? Közelített hozzá – magyarázta a kisfiú.
− Csak meg akarta nézni.
− Tudod is te… Elszakítja a damilt, aztán leshetem.
− Mint a lufi, az is felszáll egészen a napig – mondta a kislány.
− Kit érdekel egy vacak lufi? A sárkány sokkal jobb.
− Reptesd még! Olyan szép.
A kisfiú megenyhült. Elengedte a sárkányt. Reptette, visszahúzta, reptette megint, a kislány meg nevetett. A kisfiú egy pillanatra nem figyelt csak. A szél megrántotta a sárkányt, letépte a damilról, és vitte, míg fenn nem akadt a fa tetején. Színes farka táncolt még egy picit az ágak között, aztán összegabalyodott.
− Mondtam, hogy figyelni kell rá! – kiabált a kisfiú, aztán megpróbált felmászni a fára, de a sárkány a legtetején volt. Csalódottan ment haza ő is, meg a kislány is.
A sárkány végignézte a naplementét, aztán számolgatta a csillagokat. Hajnalban köszönt a szélnek. A szél megcibálta egy kicsit, de nem tudta kiszabadítani. Visszatért a sirály és a sárkány mosolygott rá, de a sirályt nem érdekelte, mert már nem repült. A sólyom is megjelent, elkapott egy pockot, aztán eltűnt.
Télen a sárkány megkopott. Kifakult és szét is szakadt. Csak a farka maradt épen, az ágakba gabalyodva. Darabjaiból fészket épített egy rigópár. Ám amikor kirepültek fiókák, egészen furcsán repültek: csapongva, viháncolva, mint a papírsárkány.
Illusztráció: Koppány Csenge


2017. május 15., hétfő

Miklya Luzsányi Mónika:Kerek világ

Százával jöttek, ezrével. Merwick nem nézett hátra, nem vesztegette rá az időt. Lába előtt az árnyék jelezte, hogy elsötétült az ég, annyian vannak a fejük fölött. Megszorította a lány kezét, mert felbukkant előttük a part. Mia tudta, hogy a szakadt part alatt, ahol futnak, ott hullámzik a tenger, a kikötőben az óceánjáró, ami elviszi őket messzire, délre. Amint tehát elérik a kikötőt, biztonságban lesznek. Odo madarai nagy tömegben támadnak, és jaj annak, akit utolérnek, de képtelenek túl hosszú távot repülni egyszerre.
– Megáll a szívük – magyarázta Merwick a lánynak. – Újra kell tölteni. Nincs bennük lélek, tudod.
Így szereztek maguknak egy kis időt, így jutottak el a tengerig.
Ha Merwick nincs, Miát már az első nap ellepik Odo fekete madarai. De Merwick volt, amióta az eszét tudja. Akkor is volt, amikor azt hitte, hogy nincs. Mert Mia szó nélkül hagyta ott a varázslót. Mondhatni meglépett. Mert elege lett. Nagyon. Hogy Merwick mindig mindent jobban tud. Hogy állandóan parancsolgat. Hogy nincs más, csak az erdő meg a határa. Hogy nincs tovább, csak a fák, körbe-körbe. Csupazöld börtön, ágak, bokrok, levelek. Útvesztő, amelynek minden zegzugát ismerte a lány. Túl jól ismerte.
– Mondd, Merwick, tényleg igaz, hogy az erdőn túl kezdődik a világ?
A varázsló megrántotta a vállát.
– Elkezdődik. Igen. Az erdő határán határozottan elkezdődik… Persze, kinek mi kezdődik el, ott a határon…
Merwick összehúzta a szemét, túlnézett a barlang falán. És a kislány tudta, hogy nem fogja befejezni a mondatot. Pedig most jött volna a lényeg. Kinek mi kezdődik el, ha átlépi az erdő határát? Mia bármit megtett volna azért, hogy ezt megtudja. Így most feszítette a düh, a kamaszlányok kérlelhetetlen dühe, amit csak az apjuk iránt képesek érezni. De Merwick még csak az apja sem volt. Hogy mi volt neki pontosan, maga sem tudta, de apjaként nézett rá, hiszen amióta emlékezni tudott, Merwick mindig volt, és az erdő, a barlang is. Úgy érezte, megbolondul, ha nem kapja meg a választ. A varázsló arcába üvöltötte a kérdést:
– Mi kezdődik el, Merwick, a határon? Mi?

Ábrai Barnabás illusztrációja

A varázsló felriadt, tétován nézett a lányra.
– Én ezt nem tudom. Nem is tudhatom, mi kezdődik el ott neked. Csak azt, hogy ez a világ most kerek. Ha kilépsz, nem találsz vissza ugyanide.
Merwick hirtelen felállt, kilépett az ajtón, és elrepült. Hosszú, széles csapásokkal körözött a tisztás fölött, aztán hamarosan elnyelte a kék égbolt.
Mia indulattal csapott az ajtófélfára. Hogy gyűlölte ezt is. Feláll mondat közben, és elrepül! Miért? Miért teheti meg ez Merwick, és ő sosem? Mia tudta, hogy a férfi mindent megtanított neki, amit csak tudott. Ismerte a fák, a virágok titkát, értette a patak hangját, a halak énekét. Sőt, talán jobban is tudta mindezt, mint a varázsló. És Mia számára tényleg kerek volt az világ az erdőben Merwickkel. De a varázsló időnként elrepült, és ezekre az útjaira soha nem vitte magával. Mert repülni nem tanította meg. És egy idő után Mia nem látta a fákat, a virágokat, nem látott mást, csak csupazöld börtönt.
Úgy csapta ki az ajtót, hogy azt sem tudta, hova fut. Csak ki, ki az erdőből. Minél messzebb ettől a kerek világtól. Merwick persze, amint visszaért, észrevette a lány eltűnését, s meg is találta hamar, hiszen a levegőből könnyen észrevette a menekülőt. De akkor már késő volt. Odo madarai Mia nyomában voltak. És a lány futott, menekült, Merwick pedig próbált segíteni neki.
– Miért üldöznek? – kérdezte a varázslót, amikor egy kicsit megpihenhettek.
– Mert nincs lelkük. Nincs saját. Nincs, ami működtesse a szívüket. Ezért is merülnek le, ezért állnak le, hogy feltöltődjenek egy kicsit. És ezért falnak fel mindent, amiben lélek lakik.
– És ha visszamennénk az erdőbe? Ott biztonságban lennénk?
– Nem – rázta meg a fejét Merwick. – Az a világ már elveszett. Nincs más hátra, csak előre.
– De hova? Hova lehet ezek elől elmenekülni?
– Itt sehova. Csak át a tengeren. Oda nem tudnak követni.
– És mi van a tengeren túl?
– Sivatag. És néhány oázis.
Mia kétségbeesetten nézett Merwickre.
– Ne aggódj! Te ismered a fák, a virágok titkát, szavadra hallgatnak a vizek, képes leszel új világot teremteni – válaszolta a férfi a néma kérdésre.
Az ég elsötétült felettük, de már ott álltak a szakadt parton. Talpuk alatt hullámzott a tenger. A kikötőből éppen akkor húzott ki az óceánjáró hajó.
– Most mi lesz? – dadogta a lány.
– Most repülni fogsz – válaszolta nyugodtan a varázsló.
– De hát nem tanítottál meg rá! – csattant fel a lány hisztérikusan.
– Nem is kellett. Tudsz te repülni magadtól is. Elég egy jó elrugaszkodás – intett a szakadt part felé.
Nem volt sok ideje gondolkodni, mert az ég egyre feketébb lett. A lány futásnak eredt, és ellökte magát a parttól. Hirtelen kapta fel a szél, széles, hosszú szárnycsapásokkal szelte a levegőt. Csak akkor nézett hátra, amikor az ég hirtelen kifényesedett. Odo madarai nem követték. A szakadt part felett köröztek százan és ezren. Aztán hirtelen lecsaptak Merwickre.
– Repülj! – kiáltotta Mia, de tudta, a hangját elviszi a tengeri szél.
Merwick pedig csak állt a parton, amíg teljesen el nem lepték Odo fekete madarai.

Ábrai Barnabás illusztrációja




2017. május 11., csütörtök

Hétvári Andrea: Királylány koromban





Királylány koromban
griff hátán forogtam.
Repültem szél hátán,
majdnem mint egy sárkány.

Tulipán koromban
szendergő mag voltam,
fényt hoztam a naptól,
majdnem színaranyból.

Éjszaka koromban
lépkedtem koromban,
szívemben fény lángol,
gyújtottam gyémántból.
Illusztráció:
 Lipovszky-Drescher Mária