2016. szeptember 30., péntek

Kiss Lehel: Ágyhajón


Vajda Melinda illusztrációja


Lámpaoltás. Néma csönd.
Befekszem az ágyba.
Az ágyam most nagy hajó,
s én a kapitánya.
Eresztjük a vitorlát
indulásra készen,
úrrá lesz az izgalom
minden tengerészen.
Az egyikük víziló,
kis mókus a másik,
a harmadik teknősbéka
– most épp vacsorázik.
Miénk ez az éjszaka,
szeljük a sötétet,
fölöttünk egy apró csillag
araszolva lépked.
Aztán nőni, nőni kezd,
mintha Nappá válna,
s mint egy pompás tűzijáték,
úgy bomlik szikrákra.
A hajónknak szárnya lesz,
fölrepül az égre.
Teknősünknek lassacskán
elfogy az ebédje.
„Vacsorája!” – javít ki.
Ezeregy bocsánat!
Egyre gyorsul a hajó,
mint Pegazus vágtat,
talán soha meg nem áll...!
De – hopp! – gyúl a lámpa,
és a lelkes kis csapat
visszahull az ágyba.
Kint zörög a villamos,
fürge autók járnak,
kezdődik egy újabb nap,
s nem jön, hogy kiszálljak
vitorlás kis ágyamból.
Ám jön az újabb este,
s nem kérdés, hogy új kaland,
új utazás lesz-e?!

2016. szeptember 29., csütörtök

Est-mesék




Bertóti Johanna: Várom az estet

Várom az estet,
mikor a mese testet ölt.
Utazunk oda,
ahol a csoda végbemegy.
Lehunyom szemem,
olvasol nekem. Hallgatom.
Majd jön az álom,
ott újra látom a mesét.


Endrődi Kata: Hintázó angyal


Mészöly Ágnes: Várom az estet

Várom az estet, amikor a mese testet ölt.
Mesébe öltöm az este a testet, a várást.
Testet ölt az est, mikor a mese várhat.
Öltöm a mesét, mikor estet vár a test.
Mikor várom a testet, estet ölt a mese.
Este öltöm a mesét, mikor vár a test.
            A mese vár, a test az este ölt.


Simon Noémi illusztrációja


Smelka Sándor: Egymondatos töredék

...várom az estet, mikor a mese testet ölt, és vájuk a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat, ahogy mondja a költő, de ez csak zárójel, asszociáció, mint minden ezen az estén, kint a kertben, a holdfényes udvaron, most újra feléled a múlt, a régi telek, mikor szedtük elő a szánkót, az őszi szüretek, mikor apám mosta a hordót, a sarjadó tavasz, ó azok a májusfák, és minden, ami ehhez az udvarhoz köt, legyen az olvasmányélmény, film, Hatteras kapítány sétál a kert fái közt nagyanyámmal együtt, harmincöt év élményanyaga bújik elő a gyűmölcsfák ágai közül, a holdfényből, a fene tudja honnan, mindegy is, mert talán a táj őrzi a múltat, az elpusztult macskáink csontjait,  elmúlt záporok esőcseppjeit,  mert a táj körülvesz, keretet ad: Kozár felől kel a nap, a Jakab-hegynél nyugszik, a présházunk tetőgerincén túl van észak, és dél, a gyerekkornak vadont adó dél, az erdő felé esik, az erdőn túl messze ott van a Villányi-hegység, az már Bacchus birodalma, olyan ez, mint egy magánmitológia, ami felett ott az ég saját csillagképekkel, és ezen az éjjelen, a holdfényből előjön minden, ami emlék, jönnek a tudatom homéroszi távlatából – igen, itt van Trója is az udvaron –, jönnek, jönnek az emlékek, a hangok, az emberek: élők, holtak, valósak, kitaláltak, és kezdődik a bál, az emlékek meddő mégis mámoros bálja, és én várom az estet, mikor a mese testet ölt...

2016. szeptember 28., szerda

Turbuly Lilla: Fiola éneke – Miklya Luzsányi Mónika: Fekete madár




Turbuly Lilla: Fiola éneke

Hallgass meg, ó, hobbitok királya,
lányorcám elé kendő kerül,
hadd maradjak jó bátyám nyomába’,
féljek ott, ne itthon, egyedül.

Kamillapárna gyulladásra,
ápolni termett két erős kezem,
vérehulló fecskefű és zsálya –
abból majd élet, nem halál terem.

Bódi Kati illusztrációja


Miklya Luzsányi Mónika: Fekete madár

A kocsma zsúfolt volt és hangos, úgy mint mindig. Merwick hosszan kifújta a pipafüstöt. Az ajtót nézte. Már itt kéne lenniük.
Amikor megkapta a hírt, hogy a fogadóban találkoznak, nem hezitált. Szárnyra kapott azonnal, hiszen a testvéréről volt szó. Akinek ismerte minden rezdülését, minden gondolatát, akit ismert anyja méhétől fogva, hiszen ikrek voltak. Akivel egyformán vert a szívük, egyszerre vették a lélegzetet, mégis… Nem hordott két ennyire különböző lényt a föld, mint ők ketten. Merwick szőke volt, mosolygós és kerek, mint a napsugár, a bátyja fekete és sötét, erős, mint a medve, és fél fejjel magasabb mindenkinél.
Merwick keresztülnézett a pipafüstön, és eltűntek a falak, el a fogadó. Eltűntek az évek is, a távolság is, ami most kettejük között feszült. Együtt voltak megint, két kócos gyerek, akik még nem uralják teljesen a testüket.
– Úgysem tudsz megfogni! – kiáltotta Merwick. Összegömbölyödött, kicsi lett, szőrös, és hosszú cikcakk ugrásokkal vágta át a mezőt. Odónak sem kellett több, csak egy vörös villanás, s máris a testvére nyomában volt. Merwick érezte, hogy a róka már a sarkában liheg, s hiába változtatta meg hirtelen az útirányt, a bátyja mintha csak előre tudta volna, merre fog fordulni, mindig elé vágott. Merwick szökkent egyet, szőre aranybarnára vált, fején agancsos korona. Odó elvigyorodott, és elnyújtott farkasüvöltés hagyta el a torkát.
Merwick megtorpant, s hirtelen gyerek lett megint. Mérgesen toppantott a vérfarkas előtt.
– Ez nem ér! Ne csalj! Falkában nem ér vadászni!
Odó ugrott egyet, felrugaszkodott az égbe, és hirtelen madár lett, nagy fekete madár, olyan hatalmas, hogy elsötétítette a napot. Szárnyait kifeszítve körözött egyet az égen, aztán szitálva szállt az öccse feje felett:
– Menekülj! – károgta éles karvalyhangon, de Merwicknek nem volt kedve játszani.

2016. szeptember 27., kedd

Várfalvy Emőke: Amáta, Ászok lánya

Endrődi Kata illusztrációja


Papsajt Amátát mindenki takaros leányzónak tartotta Brie-ben. Pörölykezű Lubó, a falu kovácsmestere már régóta járt esténként csak azért a Pajkos Póniba, hogy magába bolondítsa. Tetszett neki Amáta kerek csípője, selymes, hosszú haja és az, hogy mindig meg tudott felelni, bármit is kérdeztek tőle.
– Igazán nekem való fehérnép – dörmögte érces hangján Lubó minden este többször barátai körében, s nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy Amátára villantsa tökéletes, hófehér fogsorát, ha a lány véletlenül ránézett.
Amáta kedvelte Lubót, de nem tudott döntésre jutni. Kislánykora óta szorgalmasan dolgozott apja fogadójában kora reggeltől késő estig. Mindenkihez volt egy jó szava, s bárkit felvidított, aki hosszabb ideig ült bánatát borba fojtva. Bár szerette a családját, és Lubóval, érezte, akár boldog is lehetne, szíve mélyén mégis arra vágyott, hogy egyszer útra kelhessen, és megismerhesse azt a számtalan világot, melynek utazói nap nap után megjelentek a fogadóban.
Amáta nyelvérzéke már kisgyerekként kiütközött. Szinte bármely országból érkező gyerekkel azonnal megértette magát, s ahogy nőtt, növekedett, úgy gyűltek fejében a nyelvek.
Egy esős késő délután négyfős hobbit társaság érkezett a Pajkos Póniba. Látszott, hogy a négy aprócska úr nagyobb útra készül. Vidáman mulattak, nagyokat ettek, s még nagyobbakat ittak a méretes fogadós kupákból, amiket még egy embernek is becsületére esett megemelni, nemhogy egy hobbitnak. Amáta, ahogy a sültes tálakat hordta fel, figyelmes lett egy fekete hajú, vándorköntöst viselő emberre, aki lopva a hobbit társaságot figyelte. A vándor nem tűnt veszélyesnek, tiszta kék szemében valami nemes fény ragyogott, mikor egyszer belenézett Amáta rajta felejtett szemébe. Egy pillanat volt csupán az egész, mert a következő percben a nagy hangzavart csörömpölés, majd meglepett kiáltások szakították meg. Az egyik hobbit uraság eltűnt. A fogadóban üldögélők közül többen távoztak. Úgy gondolták, talán aznapra elég volt az erős brie-i vörösborból. A maradók meg csak találgattak és körbe-körbe kémleltek a szobában, nincs-e valamelyik sarokban egy mágus, aki csak úgy kedvtelésből, pont a legrészegebb hobbitot változtatta köddé. Nem volt.
Az ivó végül bezárt, a szállóvendégek az emeletre, a környékbeliek meg hazaszállingóztak. A hobbitok is az emelet felé vették az irányt, nyomukban a hangtalan léptű vándorral. Amáta csak bámult utánuk, mikor háta mögül apja hangját hallotta.
– Ne ábrándozz, kislányom! Szaladj be a belső szobába, hozz egy vánkost annak a Völgyzugoly felé tartó úrnak a hatosba! Nekem még beszédem van kicsit a hobbit urakkal.
Amáta engedelmesen elsietett az ágyneműért, és fürgén kapkodta a lábát a lépcsőn felfelé. Épp kopogni készült a 6-os szoba ajtaján, amikor meghallotta az apja hangját.
– Megbízhatnak Aragornban. Itt egy levél, amit szürke Gandalf hagyott itt a hobbit urak számára. Ebben minden benne van. A lelkemre kötötte, hogy adjam át, és biztosítsam önöket, hogy Aragorn jó szándékkal van.
– Ez egy nagyon veszélyes és hosszú út lesz… – kezdte egy másik hang, feltehetően a vándoré.
Amáta szíve majd kiugrott a mellkasából, a vánkost magához szorítva nekidőlt az ajtó melletti falnak.
– Ez lesz az az út, amin végre megismerhetem a világot! Velük kell menjek! – gondolta.
Az ajtó hamarosan kinyílt, és a vándor meg Papsajt Ászok lépett ki rajta. A két ember kezet fogott, és a fogadós úgy sietett el, hogy észre sem vette az ajtó mögött ácsorgó lányát. Mielőtt a magas, fekete köpenyes vándor visszalépett volna a szobába, Amáta mögé lépett, megérintette a vállát, és félhangosan megszólította:
– Aragorn úr kérem!
A férfi megfordult, és tiszta kék szemével fürkészőn nézett a lányra.
– Aragorn úr – kezdett bele Amáta a mondandójába –, kérem, hagy menjek önökkel az útra, amiről az apámmal beszéltek.
– Honnan tudsz te erről az útról? – kérdezte Aragorn szigorúan.
Amáta lesütötte a szemét.
– Az előbb hallottam, miről beszéltek – suttogta, majd hirtelen felnézett, egyenesen a nála majd két fejjel magasabb férfi szemébe, és így folytatta: – Nem szoktam ám hallgatózni. Most is csak véletlenül hallottam meg, miről beszélnek. Egy vánkost hoztam önnek, mert a régit apám szerint puhának találta. Bocsásson meg, hogy önre támadok így a kérésemmel, de csak segíteni szeretnék.
– Nem jöhetsz velünk – rázta meg a fejét Aragorn, és épp el akart fordulni, amikor Amáta elkapta a karját.
– Kérem. Hasznukra lennék. 32 nyelven beszélek. 4 ork dialektust is ismerek, sőt a felföldi entekkel is megértem magam. Tőlük kaptam a botomat is. Kérem. Nem leszek terhükre. Tudok harcolni. Vigyázok magamra. Jó lovas vagyok. Kérem! Mennem kell!
– Menned? Miért? – kérdezte Aragorn.
– Nem is tudom. Már régóta tudom, hogy egyszer el kell mennem. Talán az a bajuk, hogy nő vagyok?
– Nem! Nem is tudom. Na jó, megbeszélem a társaimmal, itt várj.

Márton Luca illusztrációja


2016. szeptember 26., hétfő

Smelka Sándor: Fülighegyi Jimmy és Frodó



– Jó napot! A baltámért jöttem.
– Hol hagyta?
– Valami orkban.
– Milyen volt a baltája?
– Törpbalta, egyvasból kovácsolt, gyűrűrajzzal a nyelén.
– Akkor tudom, hol van.
– Hol?
– A hátamban. Samu mesélte, milyen szép balta áll ki belőlem. Egyébként nem vagyok ork, hanem hobbit.
– Magamhoz venném.
– Ohó, nem úgy van az! Ha most kiveszi, elvérzek. Ehhez szakember kell, csak Völgyzugolyban szedhetik ki a tündék. Jöjjön velünk, ott megkaphatja a baltáját.
– Magának nincs joga Völgyzugolyba kényszeríteni engem. Most voltam ott pár hete, és miután sürgős naplopási munkám akadt itt, hát most idejöttem. Völgyzugolyban végeztem a semmittevéssel.
Akkor nálam marad a balta.
– Maga baltákat gyűjt. Hobbit, válasszon valami más hobbit!
– Egyébként is velünk kell jönnie, mert leütötte két hobbittársamat, nélkülük nem tudnánk teljesíteni a feladatot, be kell szállnia kettejük helyett.
– A két hobbitról nem tehetek. Nem őket akartam, hanem azt a sötét csuklyás alakot a sarokban. Épp eldobtam a söröskupát, amikor azok ketten balról beléptek. Pedig jobbkéz-szabály van.
– Hiába, nem állíthatunk minden repülő söröskorsó mellé rendőrt!
– Jó, hagyjuk ezt. Mi a tervük?
– Hát, csak mennénk, mennénk, mennénk, mennénk, mindezt három köteten keresztül.
– Ígéretes. Ez az én profilom, de figyelmeztetem, néhány országból ki vagyok tiltva. A fák pásztoraihoz például nem mehetünk.
– Miért nem?
– Régi történet, nem érdekes. Amikor ott voltam köztük, felvetettem, hogy süssünk szalonnát. Jó ötletnek tűnt, de nagy égés lett a vége. Kicsit begyulladtak.
– Jó, őket kikerüljük. Mihez ért még?
– Remekül tudok ürgét önteni.
– Középföldén nincs ürge.
– Hátha átmegyünk olyan világba, ahol van.
– Nem, nem, a Gyűrűk ura nem egy portál fantasy, mi nem fogunk kimozdulni Középföldéről.
– Micsoda elavult irodalmi irányzatok vannak! Egyébként magukkal tartok, de akkor tüstént induljunk!
– Mi ez a nagy sietség?
– Az ablakon keresztül láttam néhány fekete lovast őgyelegni az udvaron. Nem szívesen találkoznék velük.
– Már meg se kérdezem, hogy miért...
– Régi történet, nem érdekes. Tíz évvel ezelőtt addig vertem az egyiket egy lóvakaróval, míg azt nem hitte, lepkék vannak a fejében. Úgyhogy menjünk. Ugye Völgyzugolyban megkapom a baltám?
– Tolkien engem úgy segéljen!


Illusztráció: Bódi Kati

2016. szeptember 23., péntek

Miklya Zsolt: Ingamond, a mondoni kósza költő


Jártál már Mondon földjén? Sosem? Akkor csak sejtheted, miről beszélek. Talán a szélről. Talán a fűzek kócos hajáról. Vagy tán a Frodó fejéről lekapott kalapról, ami csak gurul-gurul a káposztaföldek mellett, mire a fürge hobbit utoléri.
Beszélhetek a pipafüstről is, ami különben szürkén illan a kékbe, de mikor azon a sorsdöntő estén lassú forgásba, majd körtáncba kezdett a négy hobbit pipájából felszálló kékezüst, márványos zöld füstgubanc, valami volt még ott a fogadó homályában, valami felgombolyíthatatlan, észrevehetetlen jelenlét.
Pippin és Trufa összenéztek. Soma csak mordult egyet. Frodó kapta fel a fejét, és nézett körbe, hogy mi van itt, mi ez a hely, ahová jöttek.
– Csak a huzat – morgott Samu tovább –, csak a huzat lehet. – És nagyot pöfékelt, hogy megmutassa, itt nincsenek kísértetek, legalábbis nem ilyen kisstílű, pitiáner bűvészmutatványokkal trükközők.
De addigra már az egész kocsma őket nézte, pontosabban a pipafüst járta gomolygó táncot, és mintha hallották is volna a zenét, a táncot kísérő hangok játékát, ami, akárhogy dugta volna be hobbitfülét Samu, csak átszűrődött a háttérzajon.
Frodó inkább hegyezte. Mármint a fülét.
– Halljátok? Énekel valaki.
S valóban, egyre tisztábban bontakozott ki a különös hangzású dal a kékezüst-márványzöld körtánc forgását követve:

Mi ez a lenni-nemlenni kérdés?
Mi ez a szél járta színes szürke?
A szóközökből szüntelen beszélő,
ki át- meg átdúdol a szívközökbe.

– Mit hadovál ez itt össze? – kapta fel a fejét Pippin, de Trufa azonnal rászólt:
– Psszt… hallgasd csak…

Mi ez a hoztam-nemhoztam szándék?
Mi ez a szél hordta bírhatatlan?
Magasban szárnyaló erővel bíró
lélekmás millió árnyalakban.

Ekkorra már halotti csend honolt a háttérzajától megszabadult, egy pillanatra egészen megkönnyebbült kocsma belső terében. Megállt a szó, a mozdulat, huzat se mozdított súlyos brokátot, se rongyot, csak a kékezüst-márványzöld füst gomolygott körbe-körbe, forogva egyre. „Nem szédül el?” – lógott Pippin ajkán a kérdés, de aztán inkább beleszippantott még egyet a pipába.

Mi ez a látod-nemlátod igézet?
Mi ez a szűköset átszélesítő?

Abban a pillanatban megszólalt – mintha csak válasz lenne – a sarokban köpenyébe burkolózó sötét alak, aki eddig inkább oda nem tartozásával hívta fel magára a figyelmet:

Kérdéseidben rejtőzik a válasz.
Szél hozta magban álmodik az erdő.

– Aragorn – hangzott a kékezüst sóhaj.
– Ingamond – hangzott a sarokból a válasz.
– Mióta nem láttalak, bátyám…
– Mióta nem hallottalak, öcsém…
– Mióta kószálsz mindenfelé, mégis mindenen kívül? 
– Neked legalább ott van a dal. Meg a szél.
– Nem is panaszkodom. Csak hiányzol. Mondonban minden más, Mondon mindenütt és mégis sehol. Mindenütt voltam már, és sehol se voltam, nélküled, Aragorn. Csatlakozhatom?
– Nem csak rajtam múlik. Ez a négy hobbit…
– A füstfalók?
– Igen.
– Füstnyelőkben bízol?
– Bizony.
– Akkor hát…
– …tegyünk egy próbát.
– Ezen az éjszakán…
– Hajnalra kiderül…
A négy hobbit persze kukkot sem értett, csak azt látták, hogy a sötét alak ott a sarokban magában beszél. Aztán feláll, és odalép az asztalukhoz.
  Leülhetek?
A kocsmazaj mindent betöltött újra, mintha mi sem történt volna. Mintha mi sem lenne természetesebb, mint egy mondoni jel az asztal felett…
Ám annyi bizonyos, másnap maguk a hobbitok mondták Aragornnak, miközben kékezüst párával kergetőzött a reggeli szél:
– Ingamond nélkül egy lépést sem teszünk.



Illusztráció: Bódi Kati

2016. szeptember 22., csütörtök

Körmöczi-Kriván Péter: Egyből száz, százból egy


Bódi Kati illusztrációja


Frodó ül. Tiringulum áll. A kocsma hangosan kiabál.
Frodó érzi a gyűrűt, és nézi, ahogy a kéz, a saját kéz ökölbe szorítja magát, és elindul, és Frodó nem tehet ellene semmit, mert a kéz veszélyben érzi magát, ezért kúszik a gyűrű felé, kúszik az ing alatt, és ha Samu nem szorítaná most, mert szorítja, akkor a gyűrű már az övé lenne. Frodó keze vergődik néhányat, majd visszavonul, és elbújik az asztal alatt.
Tiringulum mosolyog, Trufa és Pippin már nem, ezért asztalra csapják a füles hordót, sörös hordót, ami bár kicsi, nagyot csattan, placcsan, bele az arcba.
És Tiringulum nevet. Hangosan nevet. Nem zavarja, hogy Samu szemében az asztal éppen őt tapossa, mint a férget törpekrumpli közepén.
– Mi akarsz, mond már ki, mert különben…! – és a szék kiugrik Samu alól.
Tiringulum szemei kerekek, pont úgy, mint a hasa, ami egy dolognak örül igazán, ha Tiringulum kinyitja a száját és nyel, nyel, nyel.
De most nem, mert csak tolja a szavakat, tolja előre.
– Tiringulum vagyok, emberféle, akit nem küld senki, mégis megyek.
– Akkor mutasd is meg, hogy csinálod. És menj tovább! – puffogja Pippin, de a szemét a földön tartja.
– Mennék én, de a lábaim megálltak, és mielőtt még az uraságok féregnek gondolnak a törpekrumpli közepén, elmondom, hogy ki vagyok, és ha vagyok, akarok.
Frodó feje bólint kint, de odabent számol. Számolja, hány lépés az ajtó.
– Tizennyolc lépés uraságodnak – szól Tiringulum –, a barátainak ennyi lé után… hárommal több, nekem pedig öt lépés, de a hasam húz lefelé, ezért az öt, higgyék el, nagyon ráérős.
Tiringulum közelebb lép az asztalhoz.
– Tudom én, hogy hova mennek, és úgy sejtem, hogy én is megyek.
Pippin, Trufa felnevetnek, de csak rövidet.
– Ékszereket készítek az erdei népnek, szépnek szépet, egész szépet! Harmatból láncot, esőből gyöngyöt, tüzes földből gyűrűt öntök.
Frodó keze hirtelen feléled, és újra megy, hogy vadásszon. Keresztülvágja magát az asztalon, behatol az ingbe, megragadja a láncot, a láncot, amibe kapaszkodik a gyűrű, felszisszen, és arra készül, hogy a gyűrű végre...
De Tiringulum ugrik egyet, és megpöccinti a kezet. A kéz sistereg, dühöt felejt, és ernyedten megpihen Frodó ölében, miközben Trufa, Pippin, Samu és a görbe kocsmanép kővé mered.
Tiringulum mosolyog, Frodó néz, de a szemei beszélnek.
– Mit csináltál velük? Ők a barátaim.
Vidáman pislog a válasz.
– Semmit csináltam velük, mert velük most nem történik semmi. Tudom én, hogy hova mennek, és úgy sejtem, hogy én is megyek.
– Nem jöhetsz velünk! A hely, ahova mi megyünk, talán az utolsó – és Frodó szeme a gyűrűt tapasztja.
Tiringulum kacsint, hogy nem úgy van az, mert az utolsó helyből első lesz, ha tesz érte az ember.
Frodó nem hiszi, és a fej sem, ami gondolja körülötte a világot.
Tiringulum mosolya Frodó mögé kúszik, és rátelepszik a vállakra. Puhán nyújtózik az apró kabáton, megcirógatja a szakadást, felsöpri a gyűrődést, és halkan Frodó fülébe sutyorog.
– Tudom én, hogy hova mennek, és úgy sejtem, hogy én is megyek. De úgy megyek, hogy maradok, kerek hassal falazok.
A kocsmaajtót hirtelen felcsapja a szél, és éles sikoltás vágja félbe a muzsikát.
Tiringulum megrázkódik.
– Közel vannak, ezért figyelj. Adok neked egy gyűrűt, százat! Tedd a bokorra, tedd a fára, tedd a tóba, tedd a lápra. Tedd az egész világra.
Frodó szíve kérdez, dobban.
– Mire jó a száz gyűrű, ha egy is elég?
Tiringulum válaszol.
– A mohó egyre mohóbb. Aki egyet akar, akarja a százat is!
És Tiringulum tarisznyát libbent az asztalra, rést nyit rajta. Frodó maga előtt látja a százat, pont úgy, mint az egyet. De a száz néma. Az egy nyöszörög. A száz sekély, az egy mély, örök bányában él.
– Egyet tegyél az ágra, egyet a folyóba, egyet a tóba, egyet a levélre, egyet a ruhaszegélyre, és így követve lesz a száz, az egy pedig, szabad úton jár. És én veletek megyek, apróban és kerekben, veletek és nélkületek. Mert nem csak lábbal jár a láb!
Tiringulum pöccint egyet, és újra folyik a lé, újra köhög a füst és újra szúrnak a szemek, bele Tiringulum kerekébe, hasába, aki csupán egyet szól.
– Jó utat kívánok az uraságoknak és jó utat magamnak!
Tiringulum lép egyet, és átlépi a történetet.