2024. március 17., vasárnap

Csányi Szilvia: Valami bűzlik a kastélyban

Sipos Fanni illusztrációja


A falu szélén álló, elvadult parkkal körülvett kastélyba egyetlen emberfia sem tette be a lábát. Keke, a béka és barátja, Gilbert, a gyík tehát ragyogóan érezték magukat az elhagyatott épületben és a kertjében álló halastó partján. 

Egy kellemesen meleg napon Keke egy lapulevél alatt hűsölt, Gilbert pedig igyekezett úgy elhelyezkedni, hogy minden porcikáját érje a nap. Mindketten bágyadtan sóhajtoztak, élvezték a semmittevést. A béka nagyot szippantott a tó felől lágyan fújdogáló szellőből, és már éppen szólni akart Gilbertnek, hogy lassan ehetnének valamit, amikor hirtelen olyan szagot hozott a szél, ami azonnal kiverte a fejéből az evés gondolatát. 

– Fúj, ez szörnyű! – kiáltott fel. 

A gyík értetlenül nézett rá. 

– Mi az? Mi fúj? Mi szörnyű? 

– Hát ez a szag! 

– Hm. Nem érzek semmit – szimatolt Gilbert. Aztán hirtelen ő is arrébb szaladt a tó partjáról, és onnan kiabált barátjának. – Hú, ez borzalmas! Mi ez? Te mit gondolsz? Én még életemben nem éreztem ilyen büdöset! 

– Hát biztos nem növényből árad, azt már korábban is éreztük volna – tűnődött Keke. – Lehet, hogy elpusztult valamilyen állat a tó túlpartján, és annak a szagát hozta ide a szél? 

– Ajaj! Én félek! Mi zajlik itt, Keke? Itt elpusztulnak az állatok? Meneküljünk! Mentsük az irhánkat! – sipítozta a gyík. 

– Jaj, nyugodj meg! Nem zajlik itt semmi. Inkább nézzünk szét, hátha megtaláljuk a szag forrását – azzal lassú, megfontolt léptekkel Keke elindult, hogy körbejárja a halastavat. 

– Én itt maradok. Vagy inkább bemegyek a kastélyba. Nem, mégsem maradok egyedül. Veled megyek. Várj meg, Keke! – kiabált Gilbert a béka után. Keke ment elöl, óvatosan benézett minden lapulevél alá és fűcsomó mögé. Gilbert lapulva haladt utána, de ügyelt rá, hogy ne maradjon le a békától. Keke kezdett elbizonytalanodni, lehet, hogy mégiscsak Gilbertnek van igaza, és inkább be kellene menniük a kastélyba, mert bármilyen rozoga állapotban van is, azért az sokkal biztonságosabb. Épp kezdte feladni a keresést, amikor egy fűcsomó mögül kikandikáló fekete-fehér szőrcsomót pillantott meg. Csendben Gilbertre pillantott, és nagy szemével jelezte neki az ismeretlen állatot. A gyík remegni kezdett, de nem szólt egy szót sem. 

2024. március 14., csütörtök

Lukács-Kis Panka: Táncosok (Zsüzsü és Bübü)

Klesitz Piroska illusztrációja


 – Zsüzsűűű, gyere táncolni! – zümmögte izgatottan Bübü a nővérének, akinek épp csak a potroha látszott ki a repce vakítóan sárga virágából. Nagyon dolgozott.

– Most nem megyek – válaszolt Zsüzsü csámcsogva.

– Mit csinálsz? – érdeklődött Bübü.

– Semmit, és különben is SKH!


– SKH? Az mi? Egy új virágfajta? – értetlenkedett a kisebb méh. 


– Haha – gurgulázott teleszájjal Zsüzsü. – Hogy te milyen kis taknyos vagy! Még ezt sem tudod?! 


– SKH – SEMMI KÖZÖD HOZZÁ! – ezt jelenti.


– Miért nincs hozzá semmi közöm?! Biztos megint zug eszel! – vágott vissza a kicsi.


– Nem igaz! Éppen nektárt gyűjtök! – ellenkezett Zsüzsü.


– Ha tényleg nektárt gyűjtenél, akkor nem zengene a csámcsogásodtól az egész repceföld! Különben is, ha te eszel, én is kérek! Aztán meg menjünk táncolni. Tudod, hogy gyakorolni kell a kicsik születési ünnepségére! – mondta Bübü.


Az újszülött méhek születése a legfontosabb esemény volt a kaptárban, amit minden alkalommal pompásan megünnepeltek. Ilyenkor néhány kiválasztott fiatal méh csodálatos tánccal köszöntötte a frissen kikelt méhecskéket. A táncosok jutalmul a legfinomabb nektárt kapják meg az előadás végén. Ezen a tavaszon Zsüzsüre és Bübüre esett a választás. Ez volt a legnagyobb megtiszteltetés, ami egy ifjú méhet érhet, hiszen a méhcsalád öregei csak a legjobb táncosokat szokták kiválasztani a kicsik köszöntésére.


– Gyere már! – sürgette Bübü Zsüzsüt, miután mindketten jól megtömték a hasukat finom repcenektárral. – Mami nemsokára keresni fog minket, tudod, hogy vacsorára otthon kell lennünk!


– Jól van, megyek már, ne aggódj annyit! – lebegtette meg szárnyát Zsüzsü.


A két méh felszállt a repce virágáról. Átrepültek a vadvirágos rétre, ahova már odahallatszott a kaptár zümmögése. Ezen a mezőn lesz a születési ünnepség, ezért gyakoroltak itt. Egyik vadvirágról a másikra szálltak. Bübü kecses pörgéssel a pipacsra szállt, majd néhány forgás után átszállt a katángkóró liláskéken ragyogó szirmaira. Itt megállt, és helyben rázta kecsesen a potrohát. Zsüzsü a zsálya lila virágaira libbent a szárnyait rezegtetve. Aztán a gyönyörű táncmozdulat után hangosan csámcsogni kezdett.

2024. március 12., kedd

Komjáthy Nessie versei

Cserny Timi Pookah illusztrációja

 

Palacsinta


van az úgy

hogy néha

üvölteni kell

meg csapkodni

mert nem az van

amit én elképzeltem


ilyenkor anya elfordul tőlem

mert én vagyok a világ legutálatosabb gyereke

mert ha nem lennék az

nem fordulna el

és utálom magamat

és utálom őt is

és utálom az egész világot


de aztán kiderül

hogy anya azért fordult el

hogy összekeverje 

a finomat

a selymeset

az édeset

és odajön hozzám

és süt belőle a meleg

és anya a palacsinta

és én vagyok a töltelék


2024. március 10., vasárnap

Lukács-Kis Panka: Szürkeség

Klesitz Piroska illusztrációja


Megszürkült minden. Az ég, az arcom. Anya is. Nem szeretem a szürkét, szomorú vagyok tőle, és anya is az volt. Egyre szürkébb, lassan már átlátszóan szürke. 

Régen sokat nevetett, játszottunk, öleltük egymást. Akkor minden rózsaszín volt. Anya is. Én is. Szeretem a rózsaszínt, boldoggá tesz, és anyát is boldoggá tette. 

Szikrázó rózsaszín volt minden. Már nem is emlékszem, mikor kezdett el halványulni. Egyre kevesebbet nevettünk, anya feszült lett. Esténként egyre többször hallottam, hogy apával veszeksznek.

Azt hitték, alszom. Mindent hallottam. Mindig.

A szürke először csak derengett, aztán egyre sűrűbb, sötétebb lett. Már nem múlt el, állandóvá vált. Az esti veszekedések is. Sírtam. Titokban. A tükörből egy szürkülő arc nézett vissza rám.

Vágytam a rózsaszínre, anya is. Próbált nevetni, ölelni. Aztán egy reggel apa elment, és nem jött haza… Vártam, mindig vártam. Ígérte, hogy jön, csak egy kicsit kell elmennie, de szeret, ne aggódjak, ő jön, és velem lesz. Nem így lett. Néha jött, inkább nem. Vártam, mindig vártam. 

Anya teljesen szürke lett, egészen sötétszürke, már-már fekete. Minden szürkévé vált. Utálom a szürkét! Gyűlölöm! Apát is gyűlölöm! Ő tehet erről!

Anya nem mosolyog, nem nevet, nem ölel, nem sír. Anya átlátszó lett. Eltűnt! Meghalt. Ő is itt hagyott! Egyedül vagyok szürkén, szomorúan. Nem akarom apát! Most mégis vele kell mennem, mert már nincs anya, hogy megvédjen, öleljen, szeressen.

Apa elvisz az új lakásába, az új családjához, egy új életbe. Nem akarom! Itt akarok maradni anyával!

Nem engedik. Azt mondják, el kell temetni, be a föld alá. Sírok. Sikítok. A föld alatt hideg van, anya fázni fog! Hadd takarjam be a kedvenc rózsaszín pokrócával. Az jó meleg, nem fog megfázni! Nem engedik a bácsik és a nénik a kórházban. Nem engedik.

Hirtelen pulzálni kezd a szürkeség. Belehasít egy rózsaszín felhő. Egy alak áll a rózsaszínben. Pislogok, mert elvakít a fény. Apa az, kavarog körülötte a bíbor. 

„Hagyják őt!” – robban a hangja. Felém fordul, leguggol, megsimogatja az arcom. Sír. Potyognak a könnyei. „Ne haragudj!” – mondja elfúló hangon. Átölel. 

„Gyere, takarjuk be anyát!”

Hirtelen minden rózsaszín lett, anya is, apa is, én is, az egész világ. 



Szerkesztette: Miklya Zsolt


2024. március 7., csütörtök

Kátai Letti: Hómofisz Apu

Rumi Frida illusztrációja

 

Ha Apukát választanék,

tutifix, hogy Te lennél. 

Belőlem, ha csibész válna,

akkor is csak szeretnél.

Persze nem válik, csak mondtam.

Lisztbe véletlen trappoltam.

S totál nem direkt sikítok,

oké, falra némi csíkot

azért felkenek a filccel.

Gyerek az, aki nem viccel?


Ha Apukát választanék,

ezer közül Te lennél. 

Ha egy zsivány lakna bennem,

akkor is csak szeretnél.

Persze nem lakik, csak szólok:

Biztos lelek majd rá módot,

hogy a telód jól elcsenjem,

s vízbe ’véletlen’ engedjem.

Hogy hisztizek? Az is látszat.

Gyerek az, aki nem játszhat?


Ha Apukát választanék,

egész biztos Te lennél. 

Hogyha gazfickóvá válnék,

akkor is csak szeretnél.

Persze nem válok, csak mondom:

ahol te vagy, ott van dolgom.

Laptopod a legjobb sámli,

jó, hogy nem kell hazavárni:

Elvégre ma hómofisz van.

Tart a míting? Bocs, kinyomtam.


Ha Apukát választanék,

hát persze, hogy Te lennél. 

Komiszkodhatnék egész nap,

akkor is csak szeretnél.

Huncutkodva is csak jelzem:

Csapkodok, ha úgy lesz kedvem.

Szuri után hozzád bújok,

több gyufát már ki nem húzok.

De a cipőd holnap újra

manótalpam húzza-nyúzza.

 

Szerkesztette: Miklya Zsolt


2024. március 5., kedd

Gertheis Veronika meséi

 

Izsay Alexandra illusztrációja

A sárga gomb

Ez a sárga gomb igazi világjáró. Volt már bőrtarisznya zárógombja, csillogó dísz tollas vadászkalapon, utolsó remény egy folyton lecsúszó nadrágderékon. Sőt, ha igaz a hír, még Mátyás király aranydolmányán is illegette magát. Ami persze lehet, hogy csak mese. De az biztos, hogy utoljára nagymama kötényén fityegett, onnan került a varródobozomba.

Köténygombkorában történt, amit elmesélek. Nagymama épp a híres gubájához darálta a mákot, amikor csengettek. Egy egyenruhás, tányérsapkás férfi állt az ajtóban.

– Grófnő, a hintója készen áll – tisztelgett.

Nagymama álla úgy leesett, hogy nem is tudott felelni, csak cövekelt a virágmintás kötényben, kezéről földre pergett a mák. Még hogy grófnő!

Már éppen megszólalt volna, hogy kérem, itt valami tévedés van, mikor a köténye ficeregni kezdett.

– Csavarj meg! – súgta a sárga gomb.

Nagymama lesöpörte a mákot, és csavarintott egyet a gombon. Abban a pillanatban sárga selyemruha ölelte körül az otthonka helyett, ezüst haja szép toronyba rakva, gyöngyök fénylettek benne. Követte a kocsist, és kényelmesen elhelyezkedett a bársony ülésen.

A hintót négy karcsú agár húzta. A levegőbe szöktek, elrepítették őket az Alpok csúcsai, Párizs fényei és a La Manche-csatorna felett. Nagymamát az angol királynő hívta meg uzsonnára. Indiai fekete teát ittak tejjel, két cukorral, hozzá vastagon vajazott teasüteményeket majszoltak narancslekvárral. Később kirakót rakosgattak, és arról beszélgettek, amikor még lányok voltak.

Mikor az óra hatot ütött, nagymama egy szalvétára leírta a királynőnek a mákosguba receptjét, aztán „So long, goodbye!” elköszönt, és agárhintón hazarepült. Itthon megcsavarta a sárga ruhán a sárga gombot. Aztán ledarálta a mákot, és éppen megfőzte a vacsorát, mire nagypapa hazaért.

Ez nem mese, így volt. Onnan tudom, hogy nagymama azóta is egy kanál narancslekvárt kever el a meleg tejben, amit a gubára önt.

2024. március 3., vasárnap

Zamberg E. Katalin versei

Sári Lili illusztrációja


Esti számoló


Egy icipici házikóban

Két nagy mackó

Három apró medvebocs

Négy asztalláb

Öt tányér zabkása

Hat kíváncsi mackófül

Hét szem málna

Nyolc szalvéta

Kilenc virág a vázában

Tíz bolyhos mamusz

Tizenegy zokni

Tizenkét vattapamacs

Tizenhárom szappanbuborék

Tizennégy lépcsőfok

Tizenöt építőkocka

Tizenhat zsírkréta

Tizenhét csipkebogyó

Tizennyolc üveggolyó

Tizenkilenc szentjánosbogár

Húsz fényes csillag

...

És

Egy

Kettő

Három

Négy

Öt

Szundikáló mackó

 

Sári Lili illusztrációja


A katica kabátja 


Apró, piros kabátka 

hosszú, zöld fűszálon. 

Kié lehet? – kérdem én, – 

gazdáját nem látom. 


Megmoccan a pici kabát,

nyomban lába is nő,

kicsi Kata, Katica,

ki más lehet, mint Ő? 

 

Pöttyös kabát kis Katáé,

szalad a fűszálon, 

szárnyat ereszt,

fel is röppen, 

s én lentről csodálom…

 

 

Szerkesztette: Miklya Zsolt